"Miért ne?", kérdeztem vissza, és soraidat olvasva távollétedben is elárasztott közelséged édes érzése, Édes.
Csak néhány hónap telt el, és már nem csupán leveleddel, hanem Veled magaddal lehettem ugyanott. Megőriztettünk egymástól - egymás számára. Együtt hallgathattuk a Vőlegény szavát, vagy róhattuk a város utcáit. Emlékszel, hogy egy este, amikor kerékpáron vittelek, megállított a rendőr, és birsággal fenyegetőzött a kettesben való kerékpározásért? (Vajon a rendőrök sohasem viszik kedvesüket kerékpáron?)
Első gyermekünket pár hónapos magzatként együtt szánkóztattuk meg, máskor pedig gyalogosan ereszkedtünk le a Cenkről, amelynek tetején a hóba léptük egymás nevét.
Immár csaknem két évtizede, hogy nem levelezünk (de jó, hogy nincs rá szükség!): megélhetjük az egymáshoz való közelség örömeit és kínjait, melegét és hidegét egyaránt. És ha alkalomadtán levelezőtávolba kerülünk, jó tudnunk, hogy Aki önmagának vérén megszerzett, megtart egymás számára is.
Ne haragudj, hogy most a megszokottól eltérő az aláírásom!

Megjelent a Kis Tükör 2004. májusi számában (Kolozsvár, Koinonia)