Hála? Mi az?
Hálásnak lenni? Kinek? Miért?

Mindenért keményen megfizetünk: erőnkkel, időnkkel, pénzünkkel, egészségünkkel. Némi akarattal és nekifeszüléssel mindent megszerzünk. Életünk harccá vált, mindennapjaink megoldandó, elvégzendő feladattá. Arra, ami van, amiért nem teszünk semmit, az ajándékra, a csodára már rég nem nyitott a szívünk. Hisz nincsenek.

Élünk - mondjuk egykedvűen magunkra gondolva.

Maga az Élet keserűen nevet ezen:
Ó, ti szegények! Semmi közötök hozzám! Én gazdag vagyok és örömtől csorduló. Titkokat rejtő, változatos és teljes. A magatok fogságában vergődtök, vakságotok semmiről nem szóló színpadán!

A margitszigeti japánkert tavát egy női szobor díszíti. Meztelen és gyönyörű. Kőből van, hát mozdulatlan. Rebbenés nélküli arccal ül a tavirózsák között. Mintha egy volna közülük. Bírja az évszakok váltakozását, állja a bámészkodó tekinteteket. Nyugalmát nem zavarja semmi, senki.

Igen. Talán ez az, amit elfelejtettünk - gondoltam tegnap a tó partján állva. A megállást, a rácsodálkozást. A mindenáron való előrejutás, kiemelkedés helyett a belesimulást. Abba, ami van. Ami körülvesz és meghatároz bennünket.

Bárcsak helyet cserélhetnénk! - suttogtam neki. Téged nézve egyszerű és világos minden!

Ő ott maradt, én tovább mentem.
A triciklin ülve vártak a lányaim...

Tényleg helyet cserélnék vele? - kérdeztem magamtól este, az asztalnál ülve. Szép, de élettelen. Nyugodt, de kőből van.

Én élek! Élek?
Vagy főszerepet játszok saját vakságaim színpadán?"

Mama! Te örültél már valaminek nagyon az életben? - kérdezte a lányom mellém telepedve.
- Furcsa, hogy ezt kérded. Épp ezen gondolkodom...
- És szereztél már örömöt valakinek?
- Talán, igen.
- Nekem mindenképp! Azzal, hogy vagy!

Én nem tudom, de talán ez az a csoda, amiről Coelho annyit beszél. A visszahozhatatlan pillanatok, amiket ha észlelünk, megváltozik minden.
Leszállunk a magunk eszkábálta színpadokról, s magunkhoz öleljük az életet.

Hála? Mi az?
Hálásnak lenni? Kinek? Miért?

Az életemért vagyok hálás. Mely egyszeri és megismételhetetlen.

Megengedi, hogy elmenjek mellette, hogy kötelezően elvégzendő feladatok halmazává tegyem, és lehetővé teszi, hogy belássam, milyen hülye vagyok.

Csak egy kőszobor kell hozzá. Vagy egy ajándékba kapott mondat. Vagy...

Lásd meg! Hisz ott hever a lábad előtt!