Köszönöm ezt az elgondolkodtató írást. A magam élményét, megtapasztalását szívesen hozzá tenném. Így talán többen, többet ismerünk meg Isten csodálatos világából. Elsőként a mormogásról szeretnék egy tapasztalatot leírni. A gyülekezetünkben feltűnt egy asszony, aki különös viselkedéssel hívta fel magára a figyelmet. Többszöri lelkigondozói beszélgetés során derült ki valami abból, hogy ő sajnos tévúton jár. Pontosan nem fedte fel, de engedte megérteni, hogy a családja - így ő is - érdeklődik mindenféle jóslás, mágikus tevékenység iránt. Nem ítélkezem, hiszen nem tudom az ő esetét, helyzetét pontosan. Csak annyit, hogy bár ott volt minden Istentiszteleten, soha nem figyelt az Igére. Morgott, mormogott egyfolytában - zavarva ezzel a maga belső hallását éppen úgy, mint a környezetét.

A honlapon megjelent cikk bizonyára nem efféle mormogásról szólt. Talán valóban nyelveken szólt az a testvér. Nem ismertem soha senkit, aki nyelveken szólt volna. Egy testvérrel beszéltem ugyan erről, de ő olyan élményeket írt le számomra, amelyek ijesztőek és összeegyeztethetetlenek voltak az eddigi ismereteimmel. Azt állította, hogy teljesen váratlanul, öntudata kikapcsolásával ragadja el a késztetés, hogy valamilyen nyelven elkezdjen - állítólag - imádkozni. Tart, ameddig tart ez a transz-szerű állapot, aztán megszűnik. Ilyenkor ő úgy gondolja, hogy valakiért, akinek bizonyára nagy szüksége volt rá, közbenjárt. 

Én még csak ott tartok hitbeli utamon, hogy nekem ez elfogadhatatlan és idegen. 
"Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; János 10;1 

A Szentlélek jelenlétéhez kapcsolódóan:  Láttam egy érdekes dokumentumfilmet, ahol egy egész közösség számol be arról, hogy egy csodálatos dicsőítő napon a Szentlélek hangos robajjal látogatta meg őket. A zajt még rögzítették is hangfelvételen. Senkit sem félelemmel, hanem boldog hálával töltött el a jelenség. 

Én eddig a Szentlélek békés, csendes jelenlétét tapasztaltam a magam életében. Egy-egy imádság, vagy közös dicsőítés alkalmával, valami mély belső csendet és nyugalmat éltem meg. Néha volt olyan különleges érzésem - ezt nem tudom magyarázni, de nem is lényeges -, mintha imádság közben az összetett kezeim óriásira nőttek volna. Ha ilyenkor megmozdítom az ujjaimat, érzem, hogy nem változott valójában semmi, de mégis olykor van ilyen különös érzésem. Még soha nem éltem meg eksztatikusan, önkívületben, zajjal az Úr Lelkének jelenlétét. 

De hát nem vagyunk egyformák - fejlődésünkben sem, élményeinkben sem, ajándékainkban sem. 
Csak az Úr ugyanaz, akit imádunk. 

Szeretettel: 
Szakolczainé Gál Éva