Lényünk egy része biztos, hogy nem szeret úton lenni.
Minden emberben van egy olyan rész (kisebb-nagyobb), amely biztos pontra, megnyugvásra, megérkezésre, beérkezésre vágyik. Hiszen az úton lét fárasztó, tele bizonytalansággal, befejezetlenséggel, előre nem látható fordulatokkal, veszélyekkel.
A vallásosság kapóra jöhet ebből a szempontból, a kereszténység is, sajnos.
Kiválóan lehet arra használni, hogy feladjuk az úton lét küzdelmeit és a beérkezettség illúziójába ringassuk magunkat. Szélsőséges esetben akár az is megtörténhet, hogy valaki úgymond megtér fiatalként, és ezzel le is cövekel.
Úgy marad. Végleg. Olyan lesz, mint egy beszáradt nyolcvanéves. A keresztény közösségtől kap egy viszonylag szilárd csoportidentitást (ha megfelelően idomul a közösségi elvárásokhoz és megfelelően elhatárolja magát azoktól, akik nem tartoznak a csoporthoz). A Biblia, vagy az abból desztillált dogmarendszer válasszal szolgál minden kérdésére. Sőt, nagy magabiztossággal fogja megválaszolni mások kérdéseit is, minden problémára lesz receptje.
Nem telik bele sok idő, és a körülötte élők előre fogják tudni minden válaszát. Kiszámítható és unalmas lesz. Bezárul. Mivel minden kérdését megválaszolták, köszöni szépen, több kérdése nincs.

Szélsőséges esetben céljai, tervei is semmivé lesznek nagy megérkezettségében. Hallottam ilyen történetet: Gézával, a megtért filozófussal találkozott egy barátja, épp jött ki a moziból, ahol ikszedik alkalommal nézte végig a Batman című filmet. - Hát el kell valahogy ütni az időt, amíg visszajön az Úr Jézus - vonta meg a vállát a másik kérdő tekintete láttán. A mozdulatlanság, az unalom, a halál levegője csap meg. Ahogy a Hobo Blues Band is énekli: „Az úton lét élet. Megérkezni: halál."

No de hát nem megérkezés a megtérés? Nem megérkezés, visszatérés az atyai házba? „Nyughatatlan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik" - vajon nincs igaza Ágostonnak? A szív megnyugszik, megérkezik, a kínzó kérdések elsimulnak, üdvösségkérdés rendezve. „Vak voltam, de íme, látok": ha így van, ha immár tudom a választ az élet nagy dolgaira, akkor minek tovább kérdezősködni, gyötrődni, kutakodni? Sokan nem is teszik. Egy régi ifis haverom kijelentette, hogy ha például egy költő megtér, akkor attól fogva már csak keresztény énekszövegeket fog írni.

A baj az, hogy a valóságnak mindig több oldala van, de legalább kettő. Két ellentétes oldala, és bizony elég fárasztó mindkettőt figyelembe venni. Sokan nem képesek vagy nem akarják ezt megtenni. Pedig másképp nem megy. A megtérés tapasztalatában mindenképp fontos és hiteles elem a megérkezés. Én például katolikus hittanosként protestáns környezetben tértem meg. Már kiskoromban elég hamar beépült az egyéniségembe az a bizonyos „belső hajcsár", a teljesítményhajszoló, szigorú felettes én, aki az én hittanórai vallásosságomat jócselekedet- hajszolássá torzította. Komolyan azt gondoltam, megfelelő mennyiségű jócselekedetet kell ledarálnom ahhoz, hogy a mennybe jussak (hogy mennyit is pontosan, az érdekes kérdés...) Így az evangélium nekem valódi megérkezés volt: megérkezés az Atya ölelő karjai közé, aki ingyen kegyelemből eltörölte bűneimet, aki feltétel nélkül szeret. Hátradőlhetek és nem kell többé erőlködnöm, akkor is megbocsát, akkor is szeret. Nem rajtam múlik. Mi ez, ha nem „megérkezés"? Ez az alapja mindennek. Különös mód, amikor így „megérkeztünk", akkor indulhatunk igazán útnak. Az élet kalandja ekkor kezdődik.

Krisztus ugye azt mondta, hogy ő az „út, az igazság és az élet". Isten, a megtestesült Isten maga az élet. Túláradó öröm, dinamika, sugárzó fény, szeretet, energia, önátadás. Ebbe az életbe kapcsolódik be az, aki „őbenne van". Megérkezés, mindentudás, unalom? Nem, inkább az ő megismerésének életen és örök életen át tartó kalandja. Az élet egyszersmind út és igazság, az igazság egyszersmind út és élet, és az élet egyszersmind igazság és út. Úton lenni Isten felé = élni. Elmélyülni és előrejutni az ő megismerésében. Vagyis az igazság nem statikus állítások halmaza, nem dogmák rendszere, hanem egy élő személy - és közben persze önmagam - mind mélyebb megismerése, ahogy haladok az úton. De az út is ő.

Az út természete szerint mindig valami újat hoz. Ha Krisztusban vagyok, és az ő megismerésének útját járom, nyitott leszek a meglepetésekre. Nem akarok minden kérdést lezárni. Átélem, hogy vak vagyok, hogy nem tudok semmit. „A tudás mintát szab, s ezzel hamisít - írja T. S. Eliot -, Mert a minta minden pillanatban új, S minden pillanat új s megrendítő."
Ez persze fárasztó is, veszélyes is, kiszámíthatatlan is. De ez az élet. Az igazi. És én azt hiszem, a bűn az, ami visszaránt a nem élésbe, a lekvárságba, az enerváltságba, a mozdulatlan hidegbe, a halálba. Mint amikor Dsida Jenő versében panaszkodik tavasszal a tó, hogy milyen jó volt télen, befagyva. „Be jó is volt, míg jég födött" - énekli a tó -, „nagy hallgatás volt mindenütt." Hiszen akkor „nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom". Most bezzeg: „minden zavar és fölkavar, és minden csupa zűrzavar".  És átéli a tó a napfény örömét, és elszenvedi a belehajított követ.

A bűn talán az, hogy nem akarunk eléggé és igazán élni.