Alázat
Sokan ismerik Dino Buzatti Alázat című novelláját. A történet egy Celestino nevű városi remetéről szól, akihez újra és újra eljön gyónni egy pap. Gőgjét jön megbánni, mert önelégültség tölti el, ha a hívek a papi címén, tisztelendő úrnak szólítják. Celestino készséggel feloldozza. A pap három-négy év múlva újra megjelenik. A bűn ugyanaz, csak a cím emelkedik „tisztelendőről” „monsignore”-ra. Eltelik tíz év, a pap megint jön, de már a   „kegyelmes úr”- nak szólítás tölti el melegséggel. Celestino azt gondolja, a hívei űznek csúfot szegény „papocskából”, de mindig kész a feloldozással. Aztán megöregedve teljesülhet régi vágya, és elviszik őt a Vatikánba. Vaksi szemeivel az egészen közelre fölé hajoló pápa vonásaiban megdöbbenve fedezi fel az ő „papocskáját”. „- Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.  S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.”

A hatalom nem feltétlenül rossz
Nem tartozom azok közé, akik a hatalmat alapvetően rossznak vagy bűnösnek tartják. Egy kormányzási rendszerben nem csak elkerülhetetlennek tartom a jól leosztott felelősséget, hanem látom azokat a sajátos feladatokat, amiket egy-egy hatalmi poszton levő embernek el kell látnia. Életem során magam is voltam vezető pozícióban, és természetesen voltam parancsot teljesítő ember is.  Kétségtelen a hatalom személyiségtorzító ereje. Mindegy, hogy jó vagy rossz ember kerül fölérendelt helyzetbe, alig találni olyat, aki ugyanolyan tud maradni, mint azelőtt. Lehet, hogy nem is kell. Elvárjuk, hogy a vezető szerepben levő viselkedjen méltósággal. Ismerjük, és gyűlöljük a fölérendeltség embertelen formáját. Emiatt van az, hogy sokan csak a gonosz hatalomra tudnak gondolni. Hétköznapi az ezzel való visszaélés, amikor valaki a saját gazdagodására használja a rábízott pozíciót, amikor valaki saját igazát érvényesíti a neki adott eszközökkel. Ennek megakadályozására találták ki azt, hogy időnként ki kell cserélni a hatalmi szereplőket. Talán négy vagy hat vagy tíz évig még nem megy tönkre senki annyira, hogy kiforduljon magából, és már csak a saját hasznát keresse a közösség érdeke helyett.  Szeretnénk egyensúlyban gondolkozni minderről, de azt egészen biztosan állíthatjuk, hogy a hatalom kísértés. Hihetetlen vonzerővel bír a korlátlan cselekvési lehetőség, a sérthetetlenség, a mások élete fölött való rendelkezés joga. Hétköznapi pozíciónk magában hordozza az alá- és fölérendeltség kiegyenlítő logikáját, de amikor valaki elveszíti az alárendeltség normális megalázó erejét, könnyen válik embertelenné. Ezen kevéssé segít annak a tudata, hogy mindnyájan Isten hatalma alá vagyunk rendelve, és hogy minden hatalom végül is Istentől származik. Isten láthatatlan, és hatalmat gyakorló nagyon jól tudja ezt. 

Hatalomvágyó tanítványok
Jézus körében gyakran előkerült a hatalom témája. Azzal, hogy még a tanítványi kör is egyféle politikai tartalmú messiást keresett benne, ennek hozadékának tartották saját pozíciójuknak felemelkedését is. Jakab és János anyja miniszteri székeket kér a fiai számára az eljövendő teokratikus rendben. Jézus szava érthetetlenül csengett akkor is, mai népe számára is: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20.25-28)   Van azonban olyan történet, amely ezeknél a szavaknál is meghatározóbb, ez pedig a lábmosás története János evangéliumában (Jn 13)  

A lábmosás
Nézzük meg egy kicsit alaposabban ezt a történetet! János hatalmi jelzőkkel kezdi, körülírja, hogy itt Jézus istenként jelenik meg. De „vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.” A Mester a lábmosó rabszolga munkáját végzi, a házban levő legalárendeltebb ember feladatát. Ő lesz a legalacsonyabb rendű a közösségben. Utána visszaül, és tudatosítja, hogy eközben – tehát a lábmosás közben – nem szűnt meg Mesternek lenni: „Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”  Nyilván nem a lábmosás konkrét cselekvése az, amit rájuk bíz. A megalázkodásnak ez a formája pedig ellene mond annak, amit egy vezetőtől elvárunk, oda a méltóság. Jézus óriási ebben, hogy mindkettőt megőrzi, de mindenki tudja, hogy ez a mi gyakorlatunkban egyáltalán nem könnyű. Ami mégis használhatóvá teszi a jelenetet a hatalom vizsgálásánál, az a Péterrel folytatott párbeszédben rejlik. 

Péter szégyene
Jézus odaér Péterhez, de ő tiltakozik. „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus pedig azt mondja, hogy ha ez nem történik meg, akkor Péternek semmi köze hozzá, azaz fogalma sincs arról, amit el szeretne mondani. Péter enged, és akkor a következő jelenetnek lehetünk tanúi: Jézus mossa Péter lábát, Péter pedig szégyenkezik. A fölérendeltségnek ez az a szégyene, amikor nem tud mit tenni, mintegy felemeltetik. Ebben a felemeltetésben átélt szégyene érti és érteti meg a krisztusi hatalom lényegét. Isten felemeli az embert arra szintre, ahol ő van, sőt, feljebb. Rábízza a világ kormányzását. Az ember nem tud tiltakozni, csak szégyenkezni: hogy kerül ő ilyen magasra? Jézus akkor mutatja meg hatalmát, amikor alárendelődik. Péter akkor válik tanítvánnyá, amikor hagyja, hogy szégyenletesen fölmagasztaltassék.  Ha valaki megérti ezt a titkot, akkor hirtelen az evangélium számtalan pontján találkozik ugyanezzel a jelenséggel. Ilyen például – hogy csak a legfontosabbat említsük – maga a kereszthalál. Az ember hatalmassá lesz Isten felett, de ezt nem szégyenkezve, hanem diadalittasan éli át. Pünkösdkor azonban ráborul a szégyen, hogy mit is tett. Ez a tanítványság útja. A fölérendeltség szégyenletes megélése az embert a maga helyére teszi. 

Ez a hatalom krisztusi megértése. A jó vezető a felemeltetés megalázottságában válik azzá, aminek lennie kell. Amint uralkodni kezd a rábízottakra, elveszti szégyenkezését, a hatalom tönkretette.  A „papocskának” nagyon is igaza van. Akik hatalomban vannak, és nem élik át ennek „megaláztatását”, hogy mintegy el kell viselniük a fölérendeltség „szégyenét”, hanem büszkeséggel tölti el őket, gőggel melengeti szívüket, azoknak gyorsan keresniük kell egy remetét, hogy meggyónják bűnüket.