Mese, mese mátka, pillangós madárka, volt egyszer egy király, Nekeresd országban. Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon/ az Óperenciás tengeren, a Üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy öreg király, s annak három fia/ lánya, volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony, akiknek nem volt gyermekük.

Valahogy így kezdődnek a mesék. A mesék, melyekről az előző számban azt mondtam, hogy felnőttként is segítségünkre lehetnének saját életünk, életfeladatunk megértésében, sőt életünk boldogabbá írásában is. A folytatásban a hogyan és a miért kérdéseire kísérelek meg választ adni.

Ha visszaemlékezünk gyerekkorunkra, óvodáskori énünkre, mesehallgató arcunkra, akkor talán mindegyikünkben egy tágra nyílt szemű, majdhogynem révületben levő, a lélegzetét is visszafojtó kislány, kisfiú képe merül fel. Valahogy így hallgattuk a meséket. Így hallgattuk mindannyian. Életünknek ebben a szakaszában még nincs nagy különbség a valóság és képzelet birodalma között. Szinte természetes módon egy még a kettő, s jó esetben ennek szétválasztását nem sietteti ideje korán sem a szülő, sem később a óvónő. Valójában a tanítónőnek sem kellene... Ez a folyamat ugyanis megtörténik magától: a növekedés, az érés által, az értelem, a kognitív funkciók nyiladozásával, használatával. Maga az iskolaérettség nem jelenti azt, hogy az óvodából az iskolába kerülő gyereket egyik napról a másikra le kell választani arról a világról, ami eddig őt meghatározta, amit jól ismert, valóságosnak érzékelt, ahol otthon volt. Az értelem fokozatosan nyiladozik az alsó tagozatos évek alatt. Az iskolaérett gyerek nem lesz mássá egyik napról a másikra. Nem lesz mássá attól, hogy mától már iskolába jár, nem óvodába. Kísérni tudjuk a gyereket (is!), nem vezetni. Ha így élhetné meg gyerekségét a gyerek, ha senki, sem szülő, sem óvoda, sem iskolapedagógus nem siettetné a racionális gondolkodást, az időnap előtti felnőtté válást, talán nagyobb eséllyel, jobban felvértezve indulhatna el minden kisgyerek, indulhattunk volna el mi is a nagybetűs életben.

Kicsit kesernyésre sikeredett a bevezetés – pedig nem szerettem volna keserű lenni. Az életben, a életünkben szinte semmi nem tökéletes – és az élet része az is, hogy ezt lassan megtanuljuk fájdalom, harag és szemrehányás nélkül elfogadni . Bármilyen jót is akar a szülő megszületett gyermekének átadni, nem mindig sikerül, általában nem az sikerül. Így az élet úgy kezdődik, hogy ki ebben, ki abban szenved hiányt. Ez úgy is igaz, hogy talán nincs is hiány, csak valahogy mégis hiánykén/ nem tökéletesként, nem a vágyottként érkezik meg hozzánk az, ami megérkezik. Szóval a hiány az elemi közös tapasztalat az élet kezdetére nézve, s így, ebből kell/ lehet nekünk tovább építkezni. Valamit azonban mindannyian kaptunk/ kapunk – talán nemcsak a hiányainkat. Valóban a család, a szüleink által megpakolt tarisznyákkal indulunk, de nem jut messze az, aki mindvégig csak ebből akar táplálkozni, aki azt gondolja, ez elég, kitart „mindvégig", a sárkány legyőzésén át a királykisasszonyig, meg a fele királyságig – azaz az élet be/kiteljesítéséig.

A meséknek épp az a lényege, hogy használni, kamatoztatni kell nemcsak azt, amit hoztunk/ kaptunk, hanem találékonyságunkkal, leleményességünkkel, elszántságunkkal, bátorságunkkal, áldozatunkkal azt is, amik mi magunk vagyunk, vágyunk lenni. Azt gondolom, épp ezen a ponton válnak szét a mesék szereplőinek útjai. Ez az oka annak, hogy vannak, akik elindulnak ugyan, de magukat nem teszik bele az útba, valahogy nem ismerik fel az út lehetőségeit, nem elég elszántak, vagy maga a kitűzött cél nem olyan fontos számukra, hogy ezért önmagukat adják, megpróbáltatásokat szenvedjenek el. És vannak, akik elindulnak, végigcsinálják, és megérkeznek. Épp azért érkeznek meg, mert odaadják magukat az útnak. A hamuba sült pogácsa csak az elinduláshoz, a kezdethez elég – a megérkezéshez más kell. Mondhatnám azt is: amit gyerekként kaptunk/ hozunk a családjainkból, az ugyan meghatároz bennünket, elindít bennünket az életben (ez a hamuban sült pogácsa), de hogy mit kezdünk az életünkkel, mivé alakítjuk, formáljuk, az már saját felelősségünk, döntésünk, érettségünk kérdése.

Egy időben, már felnőttként, sokat foglalkoztam a mesékkel. Meseterápiás könyveket olvasgattam, elvégeztem egy meseszemináriumot. Aki szeretne ebbe a világba egy kicsit belemerülni, annak ajánlom Pinkola Estés Clarissa Farkasokkal futó asszonyok, valamint Paul Emanuel Müller Figyelem és szeretet című könyveit (az első kifejezetten nők számára íródott), V.J. Propp „A mese morfológiája", és Boldizsár Ildikó könyveit. Számomra végtelenül sokat jelentettek Bóna László homeopata gondolatai is a mesékkel kapcsolatban. Ő „A formáktól az erőkig" című könyvében azt írja, hogy, „a hagyományos varázsmese egy hős, és egy út találkozása. Egy hős, és annak élettémája, sorsfeladata találkozik az időben lezajló folyamattal, az úttal. De éppen ez az út az, ami hőssé teszi a hőst. Az, hogy bejárja" (224.old.). A továbbiakban azt írja, hogy a halál és a feltámadás mesékben jelenvaló témája az, ami az út során hőst farag a közönséges emberből (meghalás a réginek, feltámadás az újnak/ maguk a próbák, melyekben élet és halál kérdése forog kockán). Azt mondja, nem más ez, mint az emberi „beavatás" útja, az ember emberré, individummá érésének folyamata. Elkoptatott igazság már, de attól még igaz: ehhez a „poklot is meg kell járnunk."A hőssé válás egy szellemi minőség. Az emberi lét egy magasabb dimenziója. Az minősül át ebbe a magasabb dimenzióba, aki átmegy ezeken a stációkon" (225.old.). Egyszerűbben: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"...

És most jöjjön egy nagy csavar: gondoljunk csak bele a krisztusi életútba.
Nem épp ugyanez történt?
Vajon Ő, mint mester, a mi mesterünk, nem adott-e nekünk erre is példát?
Vajon elég a mi életünkre nézve, hogy Ő megjárta a „poklot", Ő alászállt?

A kérdés számomra most érvényesnek tűnő válaszához G.C.Jung „Gondolatok a vallásról és a keresztyénségről" című könyvéből idézek: „A Krisztus szimbólum a lélektannak rendkívül fontos, amennyiben (Buddha alakja mellett) a mélymag (Selbst) talán legfejlettebb és legdifferenciáltabb szimbóluma" (51. old.) „Krisztus az igazi imago Dei, Isten képmása, akinek hasonlóságára lett teremtve a mi belső emberünk láthatatlanul, testetlenül, halhatatlanul" (52. old.)

Idézem tovább: „Az Imitatio Christi eredetileg Krisztus hű követését jelentette, s nem holmi utánzását, ami hosszabb távon azzal a hátránnyal jár, hogy isteni példaképként tekintünk rá, aki a legmagasztosabb emberi értelmet is megtestesítette, csak épp a puszta utánzástól elfelejtettük azt megvalósítani, ami a saját életünk legmagasztosabb értelme – lévén, hogy nem is olyan kényelmetlen dolog lemondani rendeltetésünk értelméről" (55-56. old.).

Ennek az útnak a bejárásáról szól a mesék egy része.

Arról, hogy lehetséges.

Hogy előttünk van.

Hogy ez maga az élet. Pontosabban a „minőségi élet". Az élet legmagasabb lehetősége, értelme.
Gyerekeinknek nem épp ezekkel a mesékkel kellene kezdenünk. Megvan a mesék „sorrendje" is, ami fokozatosan, a gyerekre lelki, testi fejlődésére tekintettel vezeti el őket idáig.

Erről majd máskor.

Legközelebb. 

CZAPP ENIKŐ
A hőssé válás útja (I.)
Mese, mese, mátka...