Megszólít engem

Elhívásunk színtereiről, felelősségéről, nehézségeiről, kapaszkodóiról, valamint eredményességének mércéjéről is szó esett a szentendrei Ráday családi nap pódiumbeszélgetésén.

Az Úr az, aki személyesen, egy életre szólóan elhív minket, nekünk pedig határozott lépésekkel kell felelünk hívó szavára. Az elhívás azonban sokféle lehet, sokféle szolgálatra és életünk bármelyik területére vonatkozhat – hangzott el az idei Ráday családi nap nagy érdeklődésre számot tartó pódiumbeszélgetésén, amelyet Volf-Nagy Tünde televíziós műsorvezető moderált. Beszélgetőtársai az emberi hivatás három különböző színterét képviselték: a családi szempontokat Fodorné dr. Ablonczy Margit református lelkész, pedagógus, lelkigondozó, családterapeuta; a társadalmi szempontokat Fürjes Zoltán egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár; a hitéleti szempontokat pedig Harmathy András szentendrei református lelkipásztor.



„Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” – olvashatjuk az emberiség első elhívását Mózes első könyvének 2. fejezete 15. versében. De mit üzen ma számunkra a művelésre és őrizésre való felszólítás? – kérdezte Volf-Nagy Tünde.

Fodorné Ablonczy Margit szerint ez az igeszakasz erős felelősségvállalásra hív minket: tegye meg az ember azt, amire lehetősége van, de vigyázzon mindarra, ami neki adatott a teremtett világban. „Ez Isten erős megbízása mindannyiunk számára, hogy ezt a világot úgy éljük, hogy az utódainkra is maradjon belőle” – fogalmazott. Hozzátette: az ember elsődlegesen a családjában tanulja meg, mire és hogyan kell vigyáznia.

A művelés szó helyén a héberben olyan kifejezést olvashatunk, amely szolgálatot és imádatot is jelent, emellett a kultúrát is valamennyire magába foglalja – magyarázta Harmathy András. „Olyan gazdag szó ez, hogy Isten szolgálata és a kétkezi munka is része. Istenben mindez egy.”

Fürjes Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy az idézet eleje – „Fogta tehát az Úristen az embert…” – szintén fontos üzenetet hordoz: az Úr sokszor olyan helyre helyez minket, amely nem szerepelt a terveink között.



Szent és profán egysége
Arra a kérdésre válaszolva, hogy mennyire válnak szét az elhívás színterei egymástól és mi az egyes területek felelőssége, Fodorné Ablonczy Margit kifejtette: benne a különböző szakterületek egységgé állnak össze, mert felismerte, hogy Isten a családok szolgálatába állította őt. Saját elhívásának megértésében nagy szerepe volt a családi mintáknak is. „Szüleim nagy szenvedéllyel szánták oda magukat a hivatásuknak, elémélve azt, hogy így érdemes élni, hogy én is arra találjak rá, amit szenvedéllyel tudok majd végezni.” Hozzátette: a gyermekkor első részében, nagyjából nyolcéves korig minden gyermeknek vannak belső képei arról, milyen hivatásra vágyik, és ezt a szülőknek érdemes figyelembe venni.

Az elhívás elküldöttség is, tanítványokká kell tennünk minden népet – emlékeztetett társadalmi felelősségünkre Fürjes Zoltán. „Nem jutottunk még az elküldöttség végére, feladat van bőven, és ezt a feladatot nemcsak szervezett keretek között, de példamutatással is folytatnunk kell” – hívta fel a figyelmet.

Szerinte a politikának két módja van arra, hogy mindezt támogassa: egyrészt elmeséli, hogy milyen képet, milyen víziót kíván megvalósítani és ebben hogyan számít a társadalom együttműködésére, másrészt ezeknek megfelelően konkrét intézkedéseket hoz. „El kell tudnunk mesélni azt, hogy miért fontos a család, és hogy ezt hogyan tudjuk támogatni. A család ugyanis a társadalom alapegysége, az onnan hozott minták segítségével kooperálunk nagyobb közösségben is embertársainkkal.”

Az egyházi iskolák szerepéről úgy vélekedik, hogy azok elsősorban a szülők segítségre szolgálnak, hiszen a szülők segítségre szorulnak. Az egyházi intézmények a lelkiséggel tudnak többet adni az állami intézményeknél: megadhatják a diákok számára azokat az alapokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy meghallják, ha megszólítja őket az Úr. „Ne az egyházi iskolával kezdjük, hanem az Istennel!” – figyelmeztetett a politikus.

Harmathy András arról beszélt, hogy az elhívás sokkal tágabb fogalom, mint a szent szolgálatra vonatkozó elhívás. „A lelkészi hivatás félretétel az Isten dolgaira, de ez nem jelenti azt, hogy ne keressem az elhívást a hétköznapi munkákban is” – fogalmazott. „Az elhívás elnevezés, megszólítás, amikor Isten megszólít engem, valami ott létrejön, születik bennem. Másként játszik a színész, ha Isten életének az Ura, másként sepri az utcát a hívő utcaseprő. A kulcs az, hogy van egy Elhívó, aki megszólít.” Hozzátette: reformátusként nem válik szét a szemünkben a szent és a profán, a hétköznapi életet az Isten dicsőségére éljük. Olykor azonban a ló túlsó oldalára esünk és elfelejtjük a szentet a profán közepette. Ilyenkor csak a kiürült protestáns munkaetika marad számunkra, amelyből hiányzik az Elhívó.



Megmaradni az elhívásban
Az elhívást nemcsak meghallani kell, de meg is kell benne maradni. Ez azonban nem mindig könnyű, így joggal merült fel a beszélgetés során a kérdés, hogy milyen kapaszkodókra támaszkodhatunk akkor, amikor kételkedni kezdünk elhívásukban. Fürjes Zoltán ennek kapcsán arról beszélt, hogy ha Jézus tanítványai – akik jól ismerték őt, akik vele voltak minden nap – elbizonytalanodhattak, akkor nekünk is szabad elbizonytalanodnunk.

„Ezt a fajta határhelyzetet mindannyian megéljük” – mondta Harmathy András, aki szerint sokszor annyi feladatunk van egyszerre, hogy a gazdagságban szakadunk szét, nem a szegénységbe pusztulunk bele. Segítség lehet ebben az is, ha a nyugalom napja ritmust ad életünknek. „A valódi reménységünk Jézus Krisztus, aki helyreállítja ezt a világot. Hétköznapjainkban támaszként szolgálhat az imádság, hogy megismerem az Urat, hogy jelenlétébe bármikor beléphetek.”

Fodorné Ablonczy Margit elmesélte, hogy kecskeméti lelkészi szolgálata során a hetedik évre nagyon elfáradt. A felelősségének átértékelése azonban segített azon, hogy továbblendülhessen. „Akkor értettem meg, hogy valójában ez az Úr ügye, ezek a fiatalok az Ő bárányai, én csupán apró eszköze vagyok. Ott kell ugyan állnom, ahová Ő helyezett, de a teher nem az én vállamat nyomja. Annyit kellett adnom, amennyi az enyém, minden mást rá kellett bíznom az Úrra.” Segítség volt számára az is, hogy nem egyedül szolgált, hanem közösségbe helyezte el őt Isten. „Rászorulunk arra, amit a másik kapott, együtt tudjuk az Ő országát megvalósítani. Számítok a másikra, mert Isten is számít mindannyiunkra.”

Isten nem véletlenül helyezett oda, ahová: terv van az életünk mögött – tette hozzá. „Ha megértjük, hogy Isten akaratából születtünk pont abba a családba, környezetbe, társadalomba, ahová helyezett bennünket, az segít a nehézségek idején. Isten az, aki gyökereinkben az életünk értelmét adja. Ebből újra meg újra lehet forrásként táplálkozni.”

Azt is kiemelte, hogy senkitől sem szabad elvárni, hogy a nap huszonnégy órájában mások rendelkezésére álljon hivatása miatt. Meg kell húzni a határokat. „Érezni kell, hogy hol húzódik az én határom, és hol húzódnak gyermekeim, családtagjaim határai. Meg kell találni ezeket a pontokat, hogy ne pörögjünk túl és ne essünk ki abból a rendből, amit Isten azért adott, hogy abban mi magunk is tudjunk növekedni. Az igazi határ Istentől jön, és a vele való kapcsolat fog eligazítani abban, mikor és hol húzzam meg mások számára a határaimat. Vezetése engem is feltölt.”



A siker mértéke
Az önmegvalósítás vágyáról Harmathy András kifejtette: arra született az ember, hogy kibontakoztathassa mindazt, amit Istentől kapott. „A kérdés, hogy melyik történet felől nézem ezt: a saját sikertörténetemként, vagy annak a történetnek a szemszögéből, hogy van egy Teremtőm, aki tehetségekkel áldott meg és elhív valamire. A feladatot Istentől veszem és vele szeretném végezni.” A sikeresség megítélése kapcsán a lelkipásztor leszögezte: fontos, hogy a legjobbat akarjuk adni. Ugyanakkor szabadok vagyunk attól, hogyan ítélnek meg minket mások, vagy akár mi magunkat, mert úgyis Isten ítéli meg a munkánkat.

A beszélgetés során a legfrissebb népszámlálás eredményei is szóba kerültek. „Nem sokkolódnunk kell az eredmények láttán, hanem feladatokat leszűrni belőlük” – mondta Fürjes Zoltán, leszögezve: nem az állam és a kormány dolga az, hogy hívővé tegye a lakosságot, hanem az egyház küldetése.

Van nagyjából nyolcszázezer ember, aki megszólítható, akik várnak valamit az egyházunktól, de eddig nem akartak gyülekezeteinkhez tartozni – mutatott rá Fodorné Ablonczy Margit, aki úgy látja, elsősorban a keresztelés, esküvő és temetés alkalmain tudjuk elérni őket. „Az a feladatom, hogy kinyújtsam feléjük a kezemet.”

Harmathy András arra emlékeztetett, hogy az egyház nem brand, nem termék, hanem az elhívottak közössége, ezért másként működik, mint bármi más. „Az egyháznak nem önmagát, hanem küldetését kell néznie, mi ebben másodlagosak vagyunk. A szervezet helyett a feladatra kell koncentrálnunk. Az a jó, ha Isten munkája az egyházon keresztül működik, de nem ez a siker mértéke. Az elsődleges az, amit Isten ránk bízott: az Ő országának a hirdetése.”




A cikkben összefoglalt pódiumbeszélgetésre 2023. szeptember 30-án, a szentendrei Ráday családi napon került sor. A Ráday-napokkal kapcsolatos írásainkat ide kattintva találhatják.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás