Óvatosan lecsúszok a székről, leguggolok, majd lefekszem a zenekar fölötti páholyban. Már régen nem kell figyelnem mindazt, ami a színpadon történik, A diótörő című balettnek szinte minden lépését, mozdulatát, minden képét jól ismerem. Megunhatatlan élmény, de szinte jobban élvezem, ha becsukom a szemem. Így jobban elrepítenek a gondolatok. Elbújok az emberek elől. Fut a karácsonyi mese, hatévesen én is futok vele, beterít a romantikus álomvilág, mélyen beszívom a páholy megkopott bársonya, a nézőtér, a poros színpad, a táncosok különleges illatát, és főként a zenekarét. Furcsa, mintha a muzsikának is lenne illata, a rezgéseknek, ahogyan zengnek a hangszerek, közel hozzám a rezek, távolabb a vonósok hada. Óriások voltak akkor a szememben a muzsikusok, egy hatalmas ünnep résztvevői, angyalok, a mennyország küldöttei.

Kisgyermekkoromban számtalan hétvégi délelőttöt töltöttem el az Erkel Színháznak abban a bizonyos páholyában, amíg az édesapám dolgozott, gordonkázott a zenekarban. Elvitt magával, és megkérte a jegyszedő nénit, ültessen be a zenekar fölötti oldalpáholyba az előadás alatt. „A szünetben találkozunk, gyere át a vasajtón túl, a művészbüfébe” – intett apám, és sietett, hogy behangolja a csellóját. Általában üres volt a páholy. Én pedig egyedül maradva átadtam magam A diótörő élvezetének, sokszor a padlóra feküdve, pihenve, merengve. Persze volt más is a műsoron, gyakran láttam Kacsóh János vitézét vagy A hattyúk tavát, de A diótörő ivódott belém a legtökéletesebben, az hatolt a legmélyebbre bennem. Kérdéseket keltett a lelkemben álomról és valóságról. Meddig terjed az emberi képzelet? Hol a határ? Mi van a láthatókon túl? Mi az élet, mi a halál? A mesefigurák is Isten teremtményei? Talán furcsa, de engem ez a karácsonyi balett is elvitt azokhoz a nagy kérdésekhez, amelyek annyira foglalkoztattak akkoriban, s amelyekre csak felnőtt fejjel kaptam – hittel megragadott – választ.

Különleges emlékek tömkelege fűződik ezekhez a délelőttökhöz. A vasajtón túl, a kulisszák mögött megdöbbentő dolgokat láthattam. Ugyanazokkal a szereplőkkel egy másik, abszurd mesevilágot. Mai napig előttem vannak a büfében szünetelő jelmezes szereplők, az a villám-sakkparti, amit eszpresszókávék mellett az előadás karmestere és az egyik táncos vívott a kibicelő, frakkos muzsikusok gyűrűjében. Annak a Hópehelynek az arcát sem fogom elfelejteni, aki nem értette fintorgásomat, miközben egy nagy slukkot szívott cigarettájából. De a legfélelmetesebb találkám az Egérkirállyal történt az öltözőfolyosón. A táncos, egérfejét lazán a hóna alá fogva, mosolygósan közeledett felém: „Szia, fiatalúr!", én pedig azt sem tudtam, hová tűnjek el ijedtemben. Csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy félóra múlva a színpadon, vesztes csatája után, az Egérkirály eltűnt a süllyesztőben.

Ma is érzem az illatokat, ma is le tudnak peregni előttem a képek, és ha beköszönt advent, eszembe jut A diótörő. Egyetlen esztendőben sem maradhat ki. Megyünk az Operaházba vagy az Erkelbe, hallgatjuk CD-ről. Ma is szívesen hallgatom – már családommal együtt – Csajkovszkij gyönyörű muzsikáját, amelynek szinte minden ütemét ismerem. Pedig a zeneszerző elégedetlen volt vele. Így írt kétségbeesve: „Az öregembernek fogytán az ereje. Nem csak a haja hullik ki, s ami megmarad, hófehér; nem csak a szeme gyengül s fárad el könnyen; nem csak a lába erőtlenedik el, úgy, hogy már csak vonszolja a testét – apránként elveszíti azt a képességét is, hogy bármit is csináljon. A balett sokkal, de sokkal rosszabb, mint a Csipkerózsika." Csajkovszkij tévedett. A diótörő muzsikája, benne az orosz, az arab, a kínai tánc, az egerek és az ólomkatonák harca, a Rózsakeringő, a Hópelyhek vagy a Csokoládétündér tánca, a világhíres pas de deux zenéje, és a többi magával ragadó, romantikus dallam manapság a zeneirodalom slágerdarabjai közé számítanak. A műből egy rövid szvit is készült. A Youtube videómegosztó portálon számtalan változatban megtalálható a balett és különböző részletei, bár érdemes angol címén keresgélni: The Nutracker.

Minden táncművész legnagyobb álmai közé tartozik Mária hercegnő vagy Diótörő herceg szerepét eltáncolni. Magyarországon 1950-ben kezdődött el a mű máig töretlen sikerszériája. Vaszilij Vajnonen szövegkönyvével és felesége, Klavgyija Annasevszkaja koreográfus betanításában került az Operaház színpadára, Oláh Gusztáv költői szépségű díszleteivel.

Most is repertoáron van ez a fantasztikus produkció. S ma már én segítek a gyerekeimnek az álomutazásban. Mert a kérdéseket, amelyek a mese hatására megfogannak bennük, ők is felteszik. Ez most a valóságban vagy az álomban történik? Diótörő herceg és Mária hercegnő most már örökké boldogok lesznek? Ők otthon is szeretik egymást? Vagy csak itt, a színházban? Papa, te is le tudnád győzni az Egérkirályt? Naná! – mondom bizonytalanul. Nem mindig könnyű válaszolni. De az biztos, hogy az autóban hazafelé A diótörőt hallgatjuk. Újra és újra.

Devich Márton