Huszonkét évvel ezelőtt ugyanolyan nehéz volt hátrahagyni családjukat és gyülekezetüket, amennyire torokszorító volt a búcsú néhány hete Gazdagréten - árulja el a Booze házaspár. De hogy is kerültek ide ők ketten? Debbie-t már gyermekként is külföldre húzta a szíve, később a volt Szovjetunió és Kelet-Közép-Európa politikájáról és kultúrájáról írta szakdolgozatát. Bobbyban egy román baptista lelkész szemináriumán ébredt kíváncsiság Kelet-Európa iránt. Magyarországra először 1986-ban jutott el egy nyári missziói út során. Egy évvel később egy ugyanilyen úton ismerkedtek meg majdani feleségével, Debbie-vel. 1992-ben költöztek hazánkba, Bobbie három évig tanított a Külkereskedelmi Főiskolán, ezután költöztek Gazdagrétre.

- Már egy ideje itt laktunk, de semmit nem tudtunk a református gyülekezetről. Egyszercsak az utcán futottunk össze egy misszionárussal. Elmondtuk neki, hogy úgy érezzük, Isten arra hív, hogy olyan gyülekezetben szolgáljunk, ahol a lelkipásztor támasza lehetünk, és ahol az elveszettek eléréséért fáradoznak. Ő rögtön azt tanácsolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot a főnökével. Hiszen a Barnabás Csoportnál szolgál, amelynek ugyanaz a látása, mint a miénk. A másik, amit javasolt, hogy találkozzunk Lovas Andrással, a gazdagréti református gyülekezet lelkipásztorával, mert sokat tanulhatnánk egymástól.
Bobby és Debbie el is kezdtek járni a gyülekezetbe, de a találkozás után is csak egy évvel kezdtek el szolgálni, eleinte székeket pakoltak.
- Megtudtuk, hogy az előző években Andrásnak nem volt könnyű dolga. A kilencvenes évek első felében rengeteg misszionárius jött Magyarországra és a gyülekezetbe is, és többször tapasztalta, hogy a saját programjukat hozták és azt akarták keresztülvinni. Nem érdekelte őket, hogy az itteni vezetőket mire hívja Isten - magyarázta Bobby.

Álom és eszközök
Végül mégis kiépült a bizalom, Bobby idővel házicsoport-vezető lett, Debbie pedig főként a nők bátorítására, mentorálására figyelt oda. Az utóbbi években növekvő, templomot építő és bővítő gazdagréti gyülekezetről azt mondták: álom, sőt csoda bontakozott ki a szemük előtt. Mint mondják, a hagyományok tisztelete és a nyitottság egyaránt fontosak voltak a gyülekezet növekedésének folyamatában.
- Miközben a református egyházhoz tartozunk, azt is próbáltuk megérteni, mit éreznek, hogyan gondolkodnak azok, akik az egyházon kívül vannak. Próbáltuk keresni a lehetőséget, hogyan beszélgethetnénk velük. Nyelvi klubot, kosárlabdatábort tartottunk, angoltáborokat szerveztünk. Több nyáron át részt vettünk a gyülekezettel együtt szervezett egy-két hetes InQbátor nevű programban, amelyet a lakótelepen élőknek tartottunk. Esténként élőzene, filmklipek, beszélgetések és bizonyságtételek hangzottak el - sorolja Bobby. Felesége hozzáteszi:
- A programok nem végcélt jelentenek, csupán eszközök. Arra jók, hogy kapcsolatokat építsünk. Ebben segített a baba-mama klub is.
- És az Alfa kurzus, amely kulcsfontosságú volt - mondja Bobby. 

Megszólaltak
Nemcsak a lakókörnyezetükért, hanem a gyülekezet hívő tagjai között is szolgált az amerikai házaspár. Különös epizóddal kezdődött ez az időszak. Egy alkalommal három hétig Bobby helyettesítette a házi csoportját vezető lelkészt.
- András arra kért, hogy vezessem a csoportot a távollétében. Mondtam, ne viccelj, még mindig úgy beszélek, mint egy négy-öt éves fiú. Beleegyeztem, de csak egy feltétellel: ha visszajön. Soha nem jött vissza. Döbbenetes dolog történt. Az alatt a három hét alatt a házi csoport résztvevői sokkal felszabadultabban érezték magukat, különösen imádság közben, hiszen nem volt ott a lelkész. Talán úgy voltak vele, „ha egy hülye amerikai tud így imádkozni, akkor én is megszólalhatok” - nevet.

Az üres szék
Bobby mindig is sokat foglalkozott a házi csoportok kérdésével. Amerikai gyülekezetükben a házi csoportokat fogta össze, és sokat beszélt erről magyar lelkipásztoroknak is.
- A házi csoportnak három dimenziója van. Először is, fölfelé figyelünk, Istenre. Imádkozunk, énekelünk, dicsőítjük Őt és az Igét tanulmányozzuk. Másrészt, figyelünk egymásra is: próbálunk segíteni egymásnak, imádkozni egymásért. Egy kis közösség adja meg a lehetőséget arra, hogy őszintén tudjunk beszélni a hitünkről, a kérdéseinkről, arról, hogy mi történik velünk. Őszinteség és hitelesség nélkül azonban hiábavaló az egész. A harmadik - ami szerte a világon minden házi csoportban a legnehezebb -, hogy ne csak magunkkal foglalkozzunk, hanem figyeljünk kifelé is. Mi folyik a családjainkban, mi van a munkatársainkkal, imádkozzunk ezekért az emberekért, helyzetekért, és ha lehet, keressünk valami közös szolgálatot. Gyakran emlegetett példa: az alkalmainkon mindig legyen egy üres szék, ami arra emlékeztet, van odakint valaki, akinek itt a helye.

Istennek szól, nem nekünk
Debbie leginkább a nők bátorítását tartja feladatának: abban próbál segíteni, hogy a nők is megtalálják, mire hívta el őket Isten.
- Mindig próbáltam hangsúlyozni, hogy a legfontosabb a Jézussal való kapcsolatunk. Sokszor mondtam a nőknek, hogy először imádó szeretnék lenni, és másodszor szolgáló. Mi gyakran az ellenkezőjét tesszük: szolgálunk, és ha van időnk, akkor töltünk csendben időt Jézussal. Pedig ez különleges dolog, nekünk mégis könnyebb konkrét feladatokat végrehajtani, hiszen a dicsőítés absztrakt dolog. És persze személyre szabott. Van, akinek a zene, másnak a zsoltáros imádság, a liturgia, a természet vagy egy templom szépsége segít abban, hogy meghallja Isten hangját. Kulcsfontosságú volt az is, amikor felismertem, hogy mindig valamilyen különleges érzést kerestem az istentiszteleten, míg valaki egyszer fel nem hívta a figyelmem arra, hogy a dicsőítés Istennek szól, és nem nekem.

Szolgálat az, amire szükség van
A szolgálatból az sem szabad kifelejteni, hogy az olyasvalami, amire a többieknek szüksége van - erősíti meg a házaspár.
- A szükségletek és aközött, hogy mi mit tudunk adni másoknak, milyenek vagyunk, valamifajta egyensúly kell hogy legyen. Isten teremtett minket valamilyennek a lelki ajándékainkkal, a képességeinkkel együtt. Annak fényében kellene keresnünk a szolgálatokat, hogy mi illik hozzánk. Fiatalon persze nem könnyű összehangolni a szükségeket a saját adottságainkkal, tapasztalatokra kell szert tenni - fejtette ki Bobby.
Debbie hozzátette:
- Sokszor hallottam másoktól és én is éreztem, hogy van tehetségem, de nem tudom használni. Rájöttem, hogy ez imakérés, hiszen Isten a helyes útra irányítja az övéit. Ha nem találjuk meg rögtön a helyünket, az nem azt jelenti, hogy rossz úton járunk. Ha viszont mindig az az érzésünk, hogy mások sosem hallgatnak ránk, talán Isten hiányzik a képből - jegyezte meg.

Ami közelebb visz
Nemcsak tanítani jöttek Magyarországra, hanem tanulni is - hangsúlyozta a házaspár. Gazdagréten főleg Isten országáról tanultak sokat - mondják. Mégis vitathatatlan, hogy sok területen továbbadták azokat az áldásokat, amelyeket maguk is megtapasztaltak. Ahogy a bibliai Barnabás Pál mellé állt, úgy próbáltak ők is a lelkipásztoroknak és gyülekezeti vezetőknek segíteni elhívásuk betöltésében. A felekezetközi Barnabás Csoport munkatársaiként más és más felekezethez tartozó vezetőkkel foglalkoztak. A képzéseken, tréningeken és mentori beszélgetésekben a vezetésről, a házi csoportokról, az egyéni lelki formálódásról és az evangelizációról is szó esett.
- A beszélgetések alapján úgy tűnik, a teológián főként elméleti képzés folyik, a végzősöknek kevés elképzelése van a gyülekezeti élet gyakorlatáról. Ez Amerikában is így van, de ott megvan az az előnyük, hogy az emberek általában véve gyakorlatiasabbak. A másik nehézség, hogy a teológiai tanulmányok sokakat eltávolítanak Istentől. Valahogy meg kellene találni a tanításnak azt a módját, amelyben az új ismeretek közelebb viszik a diákokat Istenhez - vélekedik a házaspár.

A falakon túl
Ha már a hasonlóságoknál és különbségeknél tartunk, Bobby és Debbie elárulták azt is, hogyan tudták áthidalni a kulturális különbségeket egy, az amerikai kultúrától merőben különböző közegben.
- Rájöttünk, mi a különbség a magyarok és az amerikaiak között - újságolta Debbie.
- Az amerikai embert alacsony külső fal veszi körül, vagyis könnyen teremt kapcsolatot, de legbenső világát magas belső fal óvja. A magyaroknál éppen fordítva van. Ezért is tűnhet egy magyar ember számára egy amerikai felszínesnek. Az amerikaiaknak meg úgy tűnik, mintha a magyarok csak a mély beszélgetésekre lennének nyitottak. Pedig mindkettő jó, csak más.
Bobby elárulta, ma már őket is zavarja, ha egy beszélgetés csak a felszínt kapargatja.
- Mikor hazalátogatunk Amerikába, mi is érezzük a különbséget, és már minket is frusztrál kicsit. Mi magunk is intenzívebbek lettünk az évek során, és unatkozunk, ha nem beszélünk mély, igazi dolgokról. Hiányzik nekünk ez, és az az őszinteség is, ami a magyarokban van. Nem is tartanak olyan sokáig a látogatásaink. Itt három-négy órán keresztül tart egy baráti látogatás, Amerikában csupán egy-két órát.

Árnyaltabb kép a világról
A magyarok sokkal szókimondóbbak, Debbie szerint könnyen előfordulhat, hogy valaki megjegyzi: a másiknak nem áll jól egy ruhadarab.
- Egy amerikai ritkán tesz ilyet - neveti el magát.
Bobby az életszemléletbeli különbségekről ejt néhány szót:
- Amikor idejöttünk, mindennel kapcsolatban jellemző volt ránk a pozitív hozzáállás, ami még mindig megvan, mert amerikaiak vagyunk - nevet -, és mert reménységünk van a jövőre. Ugyanakkor sokkal bonyolultabbnak látjuk már az életet, nem pedig olyan egyszerűnek, mint akkor. Ahogy egyre inkább kezdtük megérteni, mi történt a világnak ezen a részén, kezdtük felfogni, hogy tényleg másként működnek itt a dolgok.
Debbie megerősíti:
- Amerikában jó tíz évvel ezelőttig az a felfogás volt jellemző, hogy ha bármilyen probléma adódik, azt mindig meg lehet oldani. Magyarországon ez másként van. Ha valakinek valamilyen gondja van, nem biztos, hogy segít, ha csak annyit mondunk neki: majd úgyis megoldódik.

Ne mesélj, kérdezz!
A kulturális különbségekből fakadó egyik legtréfásabb félreértés az volt, amikor magyar ismerőseik minden találkozásnál megkérték őket, meséljenek arról, mi van velük.
- A magyarok úgy építik egymással a kapcsolatot, hogy mesélnek. Az egyik hosszan mesél, majd azt mondja a másiknak, hogy "Na, most te mesélj!" Amerikában az, hogy valaki hosszan meséljen magáról, mielőtt a másiktól kérdez, udvariatlanságnak számít. Mi folyamatosan kérdéseket teszünk fel egymásnak otthon, így zajlik egy beszélgetés. Épp ezért a magyar barátainknak is sok kérdést feltettünk. Egy idő után viszont rájöttünk, hogy ez nem jó nekik, mert azt gondolják, hogy kikérdezzük őket, mi viszont alig beszélünk - mosolygott Bobby.
A kérdezés nem csak kulturális kérdés, fontos elem lehet az evangelizációban is - tette hozzá.
- Meg kell tanulnunk, hogyan dobhatunk be egy-egy jó kérdést. Valamit, ami lelki dolgokra tereli a szót olyankor is, amikor gyülekezetbe nem járó emberekkel beszélgetünk. Az emberek nem szoktak maguktól arról beszélni, hogy mit gondolnak Istenről. Sokan gondolják, hogy azért, mert nem nyitottak a lelki dolgokra, de az igazság az, hogy gyakran mi nem teszünk fel jó kérdéseket.

Már tudnak nevetni
A házaspár ezentúl a huszonöt ország lelkészeit és misszionáriusait támogató CRM missziós szervezet szolgálatában vesz majd részt, ahol Bobby vezetői tisztséget vállalt. Mint mondta, az egyik legnagyobb örömük most, amikor elhagyják Magyarországot, az, hogy a más-más felekezetekhez tartozó magyar keresztyének ma közelebb állnak egymáshoz, mint amikor ők idejöttek.
- A kilencvenes években nagy volt a bizalomhiány az egyházak között. Ez érthető volt a kommunizmus miatt, senki nem bízott senkiben. Érezhető volt, hogy a keresztyén felekezetek ritkán beszélnek egymással, nem tisztelik egymást, furcsa volt a kialakult helyzet. De fölállt az evangéliumi Aliansz, amelyben sok felekezet benne van, és amelynek a vezetősége sokat tett a közeledésért. Ma már sokkal jobban tisztelik is egymást. A Barnabás csoport felekezetközi vezetőképzőin is izgalmas volt látni, ahogy változott a hangulat, és a gyülekezeti vezetők egy idő után felszabadultan nevettek egymással.

Amit itt hagynának
Mire lehet mégis szükségük a magyaroknak? - vetem fel végül.
- A búcsúzásunkkor elmondtam a gyülekezetben is, ha egy dolgot hagyhatnék a magyarokra, akkor az a reménység és az öröm lenne - mondta Bobby.
- Nem azért, mert amerikaiak vagyunk, és ez nekünk könnyebben megy, hanem Jézus miatt - tette hozzá Debbie. - Hiszen az örökkévalóság, a ránk váró jövő igenis számít - magyarázta. - Mindaz, amit a Menny elhoz nekünk, minden okot megad a reménységre, még akkor is, ha ezen a világon nem vár ránk gondtalan élet.

Jakus Ágnes