A keresztyén spiritualitásról protestáns szemmel címmel indított sorozatot a protestáns lelkészek önszerveződő köre, a Lelkiségi Műhely.
Előadássorozatukkal arra is felhívják a figyelmet, hogy noha hajlamosak vagyunk csupán a reformáció koráig visszatekinteni hitünk előzményeire, a keresztyén lelkiség egyetemes története számos jelzőoszlopot tartogat minden mai református számára.
- Gyakran más talajon - szerzetesrendeknél - keressük azokat az útmutatásokat, amelyeket szeretnénk saját lelkiségünk részévé tenni. Ilyenkor már nem az anyaföldön mozgunk, ezért betöltetlen igény jelentkezik: beszéljünk a lelkiségről mi magunk, magunk között - fogalmazott Kovács Endre, az őszi sorozat előadója, a Lelkiségi Műhely koordinátora, a Barnabás Csoport munkatársa.

Kincsestárrá változhat a régiek tanítása, ha hajlandóak vagyunk abból a nézőpontból megítélni szavaikat, tetteiket, amely az ő korukat jellemezte - tette hozzá.
- Történelmi megközelítésre van szükség akkor is, amikor a sivatagi atyák lelkiségével akarunk megismerkedni, hiszen korunk nézőpontja nem állhat felül a korábbi nézőpontokon. A régiek válaszait saját koruk kihívásaira a régiek helyzetének szűrőjén át kell megvizsgálnunk! Így észrevehetjük a Szentlélek által nekünk tartogatott értékeket.

De kik is azok a sivatagi atyák? Megtévesztő az elnevezés, hiszen az első, harmadik századi remeték nők voltak. Özvegyek és házasodni nem szándékozó fiatal nők, majd később férfiak is úgy döntöttek, hogy kivonulnak a falvakból a sivatagba, és Istennek szentelik egész életüket - ismertette az előadó. Egyiptomi kopt, görög, szír és palesztin keresztyének közül egyaránt jó néhányan választották az aszkézist, megvetve ezzel a szerzetesség alapjait. Az idősebb, tapasztaltabb és alázatban élen járó testvéreket a remeték atyának, lelki vezetőnek tekintették és így is szólították őket.

- A sivatagi atyák gyékényen aludtak, összes használati tárgyuk egy vizesbögre, esetenként könyv lehetett, igaz, nem mindnyájan tudtak olvasni. Kosárfonásból tettek szert a napi betevő falatra, általában kenyeret ettek. Eleinte remeték voltak mindannyian, később jellemzővé vált, hogy közösségbe tömörültek. Heti egyszer viszont mindannyian találkoztak egy liturgikus alkalmon, istentiszteleten. A keresztyénség történetéből mintegy százötven évet felölelő sokszínű mozgalomnak nem volt intézményes központja, később a szerzetesmozgalmak vitték tovább ezt a lelkiséget - magyarázta Kovács Endre.

De mi is ez a lelkiség? És mit tanulhatunk ma az ókeresztyén remetéktől?
A sivatagi atyák hangsúlyozták: az új ember felöltéséhez le kell vetni a régit. Csak akkor lehet ugyanis a Lélek otthona az ember, ha elszakad a szenvedélyektől.
- Sem a saját vágyaik, sem az elvárások nem terelhették el figyelmüket az Isten-kereséstől. Nem elégedtek meg a kompromisszumos megoldással, emiatt fehér mártíroknak is nevezték őket. Egyszerű öltözetet viseltek, többnyire mezítláb jártak, napjában egyszer ettek, rendszeresen böjtöltek. Így történhetett meg, hogy ez a tárgyi lenyomatok nélküli hagyomány ilyen óriási hatást fejtett ki a kortárs világban és a következő századok életében is. A leghíresebb sivatagi atya Antal volt. Az ő életét Atanáz püspök írta le - ez volt a keresztény ó- és középkor legnagyobb hatású életrajza. Jórészt ennek hatására tért meg Ágoston is, a későbbi püspök, egyházatya is.

A sivatagi atyák titka az volt, hogy nagyra értékelték a csendet - folytatta Kovács Endre.
- Hallgatásuk szinte egész életükön át tartott. A csend azt a célt szolgálta, hogy szabadok legyenek önmaguktól, és Isten felé fordulhassanak. Arra törekedtek, hogy inkább Isten definiálja őket, mint embertársaik. Ezért nem is beszéltek egymásnak lelki élményeikről, ahhoz ugyanis gőg tapad - állították. Tudták, elkerülhetetlenül összehasonlítanák magukat a másikkal, de legalábbis a tegnapi önmagukkal. Az önteltség ugyanis szerintük a legnagyobb veszély az emberre nézve.

- Ahhoz, hogy valami igaz legyen, nem kell elhangoznia, tartották a sivatagi atyák és anyák. A beszéddel kapcsolatos kényszerességünkre is rávilágít ez ma. Ismerték azonban a szó gyógyító erejét is. Rövid, megszólító, nem leíró tanításokat adtak közre. Tudták, hogy élő szó a csendben születik. Nem tartottak nyilvános beszédeket, mégis özönlöttek hozzájuk lelki útmutatásért azok, akik szerettek volna Istennek tetsző módon élni. Igaz, gyakran nem azt a választ kapták, amire számítottak. Jól példázza ezt az egyik atya fennmaradt mondása is: „Egy testvér meglátogatta Mózes abbát Szkétiszben, és egy igét kért tőle. Erre így szólt hozzá az öreg: Menj, maradj kunyhódban, és kunyhód mindenre megtanít majd téged!"

- A csendről úgy tartották, hogy az felhoz egy csomó szemetet, hiszen eleinte felkavar. Ezért is riadunk meg annyiszor ma a csendtől saját lelki életünkben: mert amikor csendben vagyunk, békére vágyunk, de először békétlenségre lelünk. A csendbe lépés ugyanakkor ki is nyit bennünket. Kiderül, hogy a bennünk levő zűrzavar alatt van még valami más is: a valódi énünk, az, akik valójában vagyunk. Ha nem fordulunk vissza a csend útján, idővel erősödik is az igaz énünk. Csakhogy ezen az úton, amint évszázadokkal ezelőtt, úgy ma is jó kísérők kellenek, hogy ne meneküljünk ki a csendből. A sivatagi atyák arra hívnak, hogy legyünk járatosabbak a csendben, amelyben erő szabadul fel: fegyelmezett energia, azaz: szelídség. Legyünk alázatosabbak, ismerjük fel a határainkat, és akkor ragyogni látjuk a kincset! Bennünk dobog.

„Ha az ember nem mondja szívében 'Én és Isten vagyunk egyedül a világon', nem lesz megnyugvása."

Jakus Ágnes

A Lelkiségi esték sorozat további előadásairól itt tájékozódhat.