2014 júliusában a reformáció bölcsőhelyén, Wittenbergben tanyáztam, s most hol komoly, hol játékos barangolásaimból, tapasztalataimból s az azok során gyűjtögetett képanyagból építem fel mondandómat. Bemelegítésül indítsunk a könnyedebb oldalról.
Még a rangos német könyvesbolthálózat, a Thalia wittenbergi fiókja sem csak komoly, főleg Luther, Melanchthon és a Cranachok személyéhez kötődő szak- és idegenvezetői kiadványokat kínál, hanem többek között Karin Jäckel női regényét, A reformátor asszonyát, továbbá egy reformációs kvízjátékot, Martin Luther és Katharina von Bora arcképével ékes kávés-, teáscsészéket és reggeliző-alátéteket is. Csatoljunk most néhány további kiegészítést a Luther korát és a reformáció szellemiségét idéző bohóságok sorához.

Lutheránus derű
Az első: az 1994-től a Wittenberger Stadtfest keretében hagyományosan június 11–12-én megrendezett Luthers Hochzeit – Luther esküvője. Ez egy kétnapos – természetesen kosztümös – ünnepségsorozat, amelynek tiszteletére, talán mondanom sem kellene, söralátét is készült. Ez még az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) címzetű rémálomból való ébredés első időszakának egyik, a lelki felszabadultságot jól jelző eseménye volt.
Ami a reformáció korának elég ritkán emlegetett derűjét, esetleg kifejezetten humoros ábrázolását illeti, ebből először 1990-ben kaptam mulatságos leckét, amikor a Magyar Televízió megbízásából lefordítottam az angol Bamber Gascoigne A keresztények című, tizenkétszer ötven perces művelődés- és egyháztörténeti sorozatát, benne több kulcsfontosságú reformációs epizóddal.
Gascoigne – filmjének, továbbá a belőle készült könyvnek a tanúsága szerint – soha nem volt ateista, legfeljebb hol egészségesen, hol egy kicsit túlzóan „flippant", azaz pimaszkodó anglikán úriember. Az exszerzetes Luther és az exapáca Katharina házasságát azonban ellenállhatatlanul mulatságosan (nem maró gúnnyal, hanem szeretetteljes csipkelődéssel) kommentálta. E részlet lényege: Luthert két, házastársi ágyuk párnáján pihenő copf és az állandósult pelenkaszag ébresztette rá arra, hogy immáron nem kolostorlakó, hanem férj és családapa.

Ahogyan A házaséletről című munkájában, az Ész és a Hit párbeszédében olvashatjuk: 

„Az Ész ezt mondja:
Miért kéne nekem gyermeket dajkálnom, pelenkát mosnom, ágyat vetnem, bűzt szagolnom, virrasztanom, gyermekem (...) ótvarát, himlőjét gyógyítanom? Jobban járok, ha magányos maradok, csendes és gondtalan életet élek. Papnak állok vagy apácának, s a gyermekeimet is erre biztatom majd.
A Keresztyén Hit így felel:
Az apa kinyitja szemét, rátekint ezekre a kicsiny, taszító és megvetett dolgokra, s tudja, hogy az isteni jóváhagyás úgy tekint ezekre, mint aranyra és ezüstre. Isten az ő angyalaival és teremtményeivel együtt mosolyra fakad, de nem azért, mert az apa kimosta a pelenkákat, hanem azért, mert hit által tette."

És itt jön az első kis zsurnalisztikai tanúság: ha már a hitben élő embereket, különösen a díszítgetéstől idegenkedő protestánsokat a kezdetektől egészen máig oly sokan vádolták és vádolják fantáziátlansággal, sótlansággal, a humor és az egészséges életöröm teljes hiányával, akkor legalább mi próbáljunk meg nem rájátszani ezekre a – gyakran sajnos nem egészen alaptalan – kritikákra. Ha maga Luther merészelt egyszerre hitet sugárzó és finoman önironikus, humoros lenni, akkor bátran vállalhatjuk mi is szövegeink savát-borsát! Vagyis: amikor és ahol a téma lehetővé teszi, nyugodtan engedjünk be írásainkba legalább egy csipetnyi derűt, természetesen nem erőltetett stílusban, hanem elegáns mértéktartással.
Erre egyszer jómagam nem is publicistaként, hanem költőként tettem kísérletet, 2000 nyarán, első wittenbergi látogatásom alkalmával, az idősebbik Cranach képei, különösen reformátor- és wittenbergi polgár-polgárasszony portréi kapcsán. E gyakran prémszegélyes köpenyű urakat-asszonyságokat szemlélve – a most éppen átépítés alatt álló városi templomban – óhatatlanul eszembe jutott: vajon ezek a kegyes és méltóságteljes polgárok és polgárasszonyok hogyan élték meg a szerelmet?

Frivol utóirat, Cranach képeihez

Nem szőrme, se prém,
kopár vacogás a szegély:
hogy fáznak a drága köpenyben –
csak nappalaikról szól az ecset;
milyen lehettél,
vásznak tiltott gyümölcse,
wittenbergi éj?

Ez a kérdés, ha nem is éppen poétikus formában, a mai városvezetés számára sem közömbös. Olyannyira nem, hogy a már húsz esztendeje elkezdett Martin Luther–Katharina Bora-esküvőket évről évre új elemekkel gazdagítják. Ez idén például a felnőtt korú Katja Wartmann és Arne Lietz mellett egy szép kis tizenéves pár, Josefine Hein és Fabian Mathes is eljátszotta a mátkapár szerepét, hogy az ifjabb generációkat is közelebb vigyék a reformáció kezdeteinek világához.

Mi tagadás, ezeknek az ünnepi napoknak van egy kis „panem et circenses" jellegük, ugyanakkor a korabeli zene színét-javát, a wittenbergi céhek és az egyetem történetét, sőt Luther baráti körét is megismerhetik ezzel a játékos módszerrel az érdeklődők, továbbá a szász fejedelmi udvart.
S ha már ennél a témánál időzünk, lássunk néhány további, ékes-éktelen példát a reformáció „piactéri" megjelenítésére, amelynek olykor-olykor határozott bóvli jellege is lehet, ugyanakkor a ma emberéhez mégiscsak közelebb hoz egy távoli és megfoghatatlan témát.

A városban természetesen kapható Martin- és Katharina-címkés gyomorkeserű, s egy elegáns selyemsál-, selyemblúz-, selyemruhabolt közepén is Luther-szobrocska adja áldását a cifrálkodni vágyó hölgyekre. A Luther házasságkötését felidéző kampánymozzanatok közül viszont a Cranach-ház melletti serfőzde és exkluzív söröző említendő, ahol pityókás (vagy józan, de ez ritkább) állapotban a nagybetűs Reformátor és felesége kartonfiguráján kikukucskálva lehet fényképezkedni. Ottjártunkkor éppen egy népes és multikulti atlantai csoport tolongott, hogy fejét kidugja Martin és Katarina kartontestén, az arcnak kihagyott lyuk helyén. (Én ebben az esetben legalább a Bibliát kihagytam volna Márton nagytiszteletű úr kezéből. Elvégre az ízléstelenségnek is van határa!)

Végül említsük meg a reformáció körüli bohóckodások talán legképtelenebb példáját: egy Luther és Melanchthon méltóságteljes szobrától kőhajításnyira éktelenkedő hamburgerplakátot; az étek természetesen a Wittenburger névre hallgat. Hiába, nemcsak az emberi vállalások mértéke – mint a reformációé – végtelen, hanem az emberi igénytelenség is!

Szinkrón és diakrón
De most – immáron elkomolyodva – lépjünk be a Melanchthon Múzeum falai közé, ahol voltaképpen két kiállítást nézhettem meg. Wittenberg 16. századi „magister perpetuusának", a magyar peregrinusok egyik fő gyámolítójának, lelki nevelőapjának, számos esetben szállás- és kosztadójának életét, munkásságát (s egyben a wittenbergi magyar coetusét, azaz diákközösségét is!) két társadalmi-kulturális regiszterben mutatják be a szakmai és a laikus közönség számára.
A könyvritkaságoktól az itt működő magyar diákközösség gyönyörű zászlajáig – amely éppen a most renovált Luther-házból került át a már megújult Melanchthon-házba – sok-sok érdekesség található. Csak a ház le- és kipusztult kertjét tudnám feledni, ahol a házigazda annyit sétálgatott szívének kedves magyarjaival!

A Luther- és Melanchthon-ház világát idézi, ha modernizált formában is, a Hotel Luther dekorációja: az óriási tükörüveg ablakokon ott díszelegnek Wittenberg összes 16. századi nagyságai.
És, talán mondanom sem kellene, az „ikerházak" környékét s az egész várost mindenütt ellepik az óriási, választásiplakát-szerű molinók, Luther 2017 – 500 Jahre Reformation felirattal. Többek között a most felállványozott városi templomon és a vártemplomon. E grandiózus emlékeztetők mellett a már említett reformációs Disneyland-elemek sorában akad Luther-csoki, gyufásskatulya és söröspohár-alátét is.
Mindazonáltal: a Melanchthon-házban és a Cranach-házban, amelynek harmadik emeletén laktunk, mindent elkövetnek azért, hogy a város ezekben az ünnepi években ne váljék a reformáció Madame Tussaud-stílusú panoptikumává, és a jelent ne a régvolt nagyságok merev viaszbábjai népesítsék be.
Ennek érdekében ebben a városban komolyan veszik a szinkrón (21. századi) és diakrón (16. századi) elemek állandó párhuzamosságát. Azt az egyidejű, avagy szimultán jelenlétet, amely az amerikai–angol költő, drámaíró, esszéista, T. S. Eliot költészetének talán legnagyobb, legmaradandóbb értékét juttathatja az eszünkbe. Ő ugyanis egyetlen vers keretei közé a legnagyobb természetességgel emelte be az indiai kultúra elemeit, Richard Wagner Trisztán és Izoldájából vett librettóidézeteket (hogy most csak két példát említsek!), egyszóval a világkultúra nagyon különböző rétegeit.
Ha ezt wittenbergi tapasztalataim egyszerűbb nyelvére lefordítjuk: múlt és jelen egymást erősítő jelenléte ebben a városban – ezúttal összpontosítsunk kizárólag a Melanchthon- és Cranach-tárlatokra – életteli interaktivitásban mutatkozik meg.
Csaknem másfél évtizede, 2000 nyarán, első „lutherstadti" látogatásunk alkalmával kizárólag a tudományos háttérrel, felkészültséggel rendelkező látogatókat megszólító relikviákat, értékes 16. századi teológiai kiadványokat vagy éppen a magyarok szeretett „nagy Fülöpjének" megrendítően gyermekméretű halálos ágyát és híres vagy kevéssé ismert egykorú portréit láthattuk. Most viszont falapokból kivágott figurák, jelképesen berendezett ebédlő- és tanterem, továbbá hálókamrák hívogatnak bennünket, olyan meggyőzően, hogy az ember úgy érezheti: az egykori wittenbergi magyar diákok némelyike (a feljegyzések négyszázötven főről szólnak!) mindjárt belép az ajtón, s a legnagyobb természetességgel szóba elegyedik velünk.

S akkor még nem is említettük a Luther- és Cranach-patikát, amelyek közül az utóbbiban a Luther-kor világhírű festőjének és feleségének nem túl jól sikerült, de azért mégiscsak a gyógyszertár kellős közepén díszelgő arcképét láthatjuk.

Elragadtatásunk természetesen nem lehet töretlen és kritikátlan; a reformáció korának – csak olykor-olykor giccsbe csúszó – felidézése mellett bizony nem ritkák a sivár NDK-idők csüggesztő emlékművei: üres bolthelyiségek sokasága, csontvázállapotig lepusztult épületek... De meg kell hagyni: a főtér és a főutca környéke mára már pompázatos és elegáns, sokkal inkább „wessie", mint „ossie" képet mutat.

A Cranach-házakban (mert kettő is van belőlük!), ahogyan az egész városban, üdítően keveredik múlt és jelen. Van itt Zentrum für evangelische Predigtkultur nevet viselő homiletikatörténeti társaság, nyomdatörténeti műhely, de még – különösen nemes kezdeményezés ez egy sokáig gyógyíthatatlanul keletnémetnek számító, sok szempontból a pusztulásnak átengedett városban – Német–Orosz Baráti Társaság is, amelyben a művészeti és hitéleti vagy éppen a turisztikai események éppúgy helyet kapnak, mint a humanitárius segítségnyújtás. Az utóbbi gesztus is a reformáció korának szelleméhez méltó – gondoljunk csak ismét Melanchthon és gyakran szűkölködő magyar diákjai szinte apa-fiú kapcsolatára!
Ha már a reformáció székesfővárosában szerzett személyes tapasztalataimmal kezdtem, hadd fejezzem be egy tanulmányait Wittenbergben megkezdő, majd Heidelbergben folytató, latinul verselő poéta, Thúri György néhány – egy kivételével Luther városához kötődő – epigrammájával, amelyek nyomán a régmúlt valósággal jelenné válhat a szemünk előtt, mindössze néhány sor jóvoltából.

Károlyi Gáspár sírfelirata
Károlyi-sarj, Wittenberg szállást,
szónoki széket,
sírt Gönc földje adott néki,
a nagyszerünek.

Apja sírjára
Túri szülött, kit nagy Fülöpünk
okitott rég.
Porhüvelyed Szántón, lelked az ég
magasán.

Nagybátyja, Békési István
epitáfiuma
Békési szülött, nevelé Viteberga,
Csengert szent akolul adta néki az Úr.

Csak nagyon szomorú szívvel tudok visszagondolni azokra a nem is túl távoli, de nagyon boldog időkre, amikor hasonló jellegű fordításaim-írásaim (ez történetesen a Confessióban jelent meg!) éppen úgy, mint néhány tehetséges tanítványom angol nyelvből készült vers- és prózafordításai, olykor egyháztörténeti miniesszéi és egyéb cikkei még szívesen fogadott vendégei lehettek az egyházi sajtónak. De legyünk igazságosak: a magyar irodalom és tudomány jelesei sem nyüzsögnek ezekben a szent berkekben, hogy szolgálattételre jelentkezzenek...

Petrőczi Éva

Képek: Szabó András és Mitteldeutsche Zeitung

Az írás a Protestáns Újságírók Szövetségének szeptemberi médiaműhelyén elhangzott előadás szerkesztett változata.