Bár a zsidóellenesség a magukat keresztyéneknek vallók köreiben is felütötte a fejét a huszadik század első felének vészterhes éveiben, voltak létfontosságú kivételek, amelyek a keresztyénség lényegéről is beszélnek. Ilyen volt a budapesti Skót Misszió, amelynek célja kezdettől fogva a keresztyénség középpontját jelentő jó hír átadása volt különösen is a zsidóság számára. A megváltás ígéretét minden nép számára hordozó, közvetítő zsidóság iránti szeretet egyre markánsabban megmutatkozott a misszió életében, így abban a leányiskolában is, ahol zsidó és keresztyén gyerekek együtt tanultak, játszottak, ismerhették meg és gyakorolhatták saját vallásukat.

Hogy a misszió akkori munkatársai mennyire elkötelezettek voltak, arról az iskolához tartozó internátus vezetőjének, Jane Hainingnek a története mindennél többet elárul. Ahogy arról portálunkon nemrégiben beszámoltunk, a skót Miss Haining az iskola és az internátus szellemiségének megfelelően, ugyanakkor mindenkinél radikálisabban mutatta meg a Krisztushoz való hűségét és a zsidóság iránti szeretetét. Noha nem akart mártír lenni, amikor szolgálata az ellenséges környezetben megütközést keltett, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy akár az életével is fizethet. Így is lett, Jane Haininget az auschwitzi haláltáborba szállították, egyenes következményeként annak, hogy mindent megtett a rá bízott gyermekekért. Bár nem akart hős lenni, sokan mégis akként tisztelik, különösen egykori diákjai közül, akiket hozzá hasonlóan halálra szántak, ám valamiképpen megmenekültek az embertelen gépezet fogságából.

„Gyerekek voltunk"
Esős, szeptemberi reggel jóleső kávé mellett ülünk egy budapesti lakásban. Szabó Miklósné Beck Judittal beszélgetek, a kedves, energikus idős hölgy 1940 és 44 között volt a Skót Misszió polgári iskolájának diákja és az iskolához tartozó, Jane Haining vezette internátus lakója.
- A négy év alatt végig bent laktam az internátusban, a szüleim vidéken éltek, Sülysápon. Nem voltunk vallásosak, de 1944 előtt mindenki számára kötelező volt a hittan, akármilyen iskolába járt is. A Skótnál az volt az érdekes, hogy ott elég vallásosan tanítottak: minden nap egy félórás bibliaórával kezdődött az osztályfőnökök vezetésével, azután következett a hozsannaéneklés. Kedves dolog volt, az életünk része lett, megszoktuk. A lelkész a vasárnapi iskolát vezette, ami az intézetieknek volt kötelező, majd a délelőtti istentiszteletet tartotta meg. A zsidó gyerekek zsidó hittanra jártak, de a Bibliát is tanulták, ahogy a református hittanra járó gyerekek is.

Harmincketten laktak az internátusban, a lányok mindennapjait hasonlóan képzelhetjük el, mint ahogy Szabó Magda Abigél című regényének egyházi iskoláját bemutatja a mű filmadaptációja. A rend azonban a "Skót" esetében mégsem jelentette azt, hogy a mai oktatási rendszerben alsó és felső tagozatosnak számító lányok rosszul érezték volna magukat.
- Két teremben aludtunk, az egyikben a kicsik, a másikban második polgáritól a nagyok. Mindenkinek volt egy ágya, éjjeliszekrénye, amit magának kellett rendben tartani. Ide napközben nem nagyon jöttünk be, csak ha bent felejtettünk valamit, hiszen minden percünk be volt osztva. Negyed hétkor ébresztettek minket, készülődés után fél nyolckor volt a reggeli, a tanítás nyolckor kezdődött. Egy csigalépcsőn kellett csak lemenni, és ott voltunk az iskolában. A tanításnak általában fél kettőkor vége volt. Ebéd után tettünk egy nagy sétát a Vörösmarty és a Bajza utca között az Andrássy úton, aztán egy óra szabadfoglalkozás következett, összepakoltuk a táskát, 5 és 7 között lent tanultunk az iskolában, nyugodt körülmények között. Vacsora után mindig volt bibliaolvasás fönt, az intézetben, egyik héten német, másik héten angol nyelven – utóbbit nagyon csúnyán csináltuk, de ha mást nem is, olvasni megtanultunk. Normális élet volt, mindenkire egyformán vonatkozott minden – mondja Szabó Miklósné, és szavain érződik, olyan korra emlékezik, ahol az egyenlő bánásmód máig említésre méltó nyomot hagyott.
– Az iskola a nyugodt életet jelentette nekünk. A háború, a zavargások, a gyűlölködés közepén egy kis sziget volt. Mindnyájan egyformák voltunk, egyforma követeléseket támasztottak velünk szemben, egyforma megítélés alá estünk. Nem volt probléma, ki református, ki zsidó. Gyerekek voltunk, nem foglalkoztunk vele. Jó kis nyugodt élet volt – kivéve az utolsó évet, amikor már jöttek a repülők. Sokszor éjszaka is le kellett menni a pincébe, de ez másfajta megpróbáltatás volt – amit sajnos az egész ország megszenvedett –, mint az, ami az iskola falain kívül a zsidókat érte. A skótok nagyon szépen védték a gyerekeket, olyanok is sokan bent voltak, akik nem voltak intézetisek, csak oda jártak iskolába. Mindez nagymértékben Jane Haining érdeme.

A lányok készülődését, tanulását, délutáni és esti foglalatosságait ő szervezte, felügyelte.
– Miss Haining mindent ellenőrzött, még azt is, hogy megmostuk-e rendesen a nyakunkat, nemcsak elkapkodva, ahogy azt egy gyerek szokta. Megkövetelte a rendet, a tisztaságot, mégsem volt soha túl szigorú velünk – bár nálunk is megvolt, mennyibe kerül egy intő vagy egy ötös, az akkori legrosszabb jegy. Miss Haining olyan volt, mint egy anya, mehettünk hozzá, ha elveszett valamink, elfogyott valamilyen iskolaszer vagy megbetegedtünk. Bár megvolt a távolság, de az nem rideg távolság volt, beszélgetett velünk, bárki kérdezhetett tőle, ugyanakkor a tiszteletet megadtunk neki. Miss Hainingnek szólítottuk, a mai napig is így él bennem.

Miss Haining igyekezett angol nyelvre tanítani a gyerekeket, de az akkoriban újdonságnak számító idegen nyelv elsajátítása a németül elég jól tudó gyerekek számára nehezen ment.
– Magyarul beszélt velünk, nagyon jól ment neki, bár érezhető volt az akcentusa. Ez is hozzájárult a családias légkör kialakulásához.

„A régi és az új életem"
A lányok a nyári, a karácsonyi és a húsvéti szünetben hazamehettek, ezen kívül minden második héten kimenőt kaptak hétvégére.
– Akinek volt rokona Pesten vagy haza tudták vinni szombat délután, iskola után, azok kimehettek és vasárnap este vagy hétfőn kora reggel jöttek vissza. Minden második héten pedig a szülők, rokonok látogathattak meg minket. A vidékieknél gyakran előfordult, hogy nem jött senki látogatóba, hiszen nem volt olyan egyszerű közlekedni akkoriban.

Szabó Miklósné emlékei szerint 1944 márciusában, egy-két nappal azután, hogy a németek megszállták Magyarországot, a gyerekeket hazaküldték, a holmijukat a bizonyítványukkal együtt később küldték utánuk. A diákok jó darabig semmit sem tudtak egymásról.
– '44 áprilisában kiadták a bizonyítványom, de elveszett, ezért a háború után visszamentem az iskolába, hogy újat kérjek és munkába tudjak állni. Ekkoriban értesültünk arról, hogy kivel mi történt. A református gyerekek hazakerültek, róluk nem sokat tudunk, a zsidó gyerekek többségét Auschwitzba vitték, meghaltak. A Pesten maradók többsége életben maradt, akiket viszont visszavittek vidékre, közülük a legtöbben életüket vesztették. Akik a baráti körömhöz tartoztak, közülük csak nagyon kevesen maradtak meg. Volt egy osztálytársam, Éva, akit szintén elvittek, pedig ő református volt, ahogy a húga és az édesanyja is – az édesapja volt zsidó. Ezért vitték el a két lányt, de az anyjuk ment velük, mert nem akarta magára hagyni a gyermekeit. A sors fintora, hogy Éva és az apukája visszajöttek, de a húga meg az édesanyja nem. Ott már nem volt válogatás, pillanatok alatt tudtak szétszaggatni családokat.

Nehéz szavakat találni, ahogy Szabó Miklósné folytatja a visszaemlékezést.
– Elvesztettem az egész családomat, egyedül én maradtam életben és az édesapám, aki Borban volt munkaszolgálaton – ő is szerencsésen megúszta. Aztán újrakezdte, dolgozott, újra megnősült és lassan fölépült megint egy család, ami nem ugyanaz volt. De az élet olyan, hogy talpra kell állni. Aki nem tudta megtenni, annak vége volt. Én is átvészeltem ezt az időszakot, egy idő után férjhez mentem, jöttek a gyerekek. Úgy is szoktam mondani, hogy a régi életem meg az új életem – teljesen különválaszthatók.

Hogyan lehet újrakezdeni azok között az emberek között, akik talán hozzájárultak ahhoz, hogy egész családokat végezzenek ki? – kérdezem. Az elkövetőkkel nemigen lehetett találkozni a háború után – érkezik a meglepő válasz.
– Voltak, akik büntetést kaptak, voltak, akik elmentek Amerikába, vagy csöndben voltak, hogy úgy mondjam. Másokkal meg nem volt problémánk, egyáltalán. Ez nem olyan, hogy elfelejtem, hogy kiirtották a családom. No, de nem azokkal van bajom, akikkel nem volt semmi probléma, sőt, a férjem például református volt. Nagyon jól kijöttünk, tulajdonképpen én abban nevelkedtem négy évig, amiben ő. Az életet nem tudták volna visszaadni azok sem, akik hozták a rendeletet, de hol vannak már azok és hol voltak akkor is? Azok maradtak ott, akik a legártatlanabbak voltak. Persze, voltak olyanok is, akik hozzájárultak a gyűlölködéshez. Sajnos, amíg világ a világ a világ, az emberek gyűlölködnek. A jelenkori antiszemitizmusnak azok a családok is részei. Valaki mindig újrakezdi, de ami még rosszabb, terjeszti is.

Lerántani a hallgatás fátylát
Nehéz leírni, ami beszélgetőtársam arcán tükröződik, mert csak tapogatózva merem beazonosítani a mély fájdalmat, az emberi méltóságot, a tisztánlátást, a szeretetet. És a megbecsülést, amellyel Miss Hainingre gondol. Pár hónappal ezelőtt másvalaki is beszélt róla portálunknak, igaz, ő sosem találkozott Jane Haininggel. A skót misszionárius távoli rokona, az ausztrál Lynley Smith végigkövette Jane Haning életének főbb állomásait, járt szülőfalujában, a skóciai Dunscore-ban és Auschwitzban is.
– Azt akartam tudni, ki volt ő valójában. Megértette-e, mi történik, hogy ő maga is veszélyben van. Mi volt a valódi motivációja, miért tette mindezt.

A portálunknak adott interjúban Lynley Smith maga válaszolta meg kérdéseit:
– Először is, élő hitű ember volt: hitte, hogy bízhat Isten oltalmában. Másodszor, Isten megmutatta neki, hogy mennyire szereti azokat a gyerekeket, akiket a gondjaira bízott. A diszkriminációjuk nagyon bántotta Jane-t, hiszen megértette, milyen kedvesek ők Isten szemében. Ő maga azt mondaná, hogy nem volt hős, valószínűleg el is szörnyülködne, hogy ma így tartják számon. A kulcsa annak, amit tett ugyanis az volt, hogy Isten szeretetéhez akarta felemelni ezeket a gyerekeket. Az a fajta szeretet, amit ő adott nekik, nem emberi eredetű, hanem a kinyilatkoztatásból származik, Istentől van, és csak az Ő segítségével adhatjuk tovább másoknak. Ehhez meg kell lennie az Istennel való kapcsolatnak, meg kell értenünk Isten szívét, és azt mondani: igen, meg akarjuk osztani ezt a szeretetet másokkal. Vagyis, Jane Haining gyerekek és felnőttek között egyaránt Isten irántuk érzett szeretetét jelenítette meg. Eléggé szerette őket ahhoz is, hogy velük menjen a halálba. Az élete és a halála egyfajta példázat, szimbólum. Ő maga ezt valószínűleg nem így fogta fel akkor, de azok a zsidó emberek, akikkel én beszéltem, megértették. Valami olyat tett, amit Jézus tett minden emberért. A maga szerény módján Jane is feláldozta mindenét, amije csak volt.

Sokan teszik fel a kezüket: igen, szeretnének szolgálni, de arra már kevesebb a jelentkező, hogy áldozatot is hozzanak – folytatja az újságíró, aki Jane Hainingről szóló fikciós életrajzában a nem ismert részletek általa elképzelt rekonstruálásával igyekszik teljes képet adni a misszionáriusról.
– Jane Haining nemcsak beszélt arról, hogy a zsidókat vegyék emberszámba, hanem ott volt közöttük, gondoskodott a lányokról. Reggel 4-kor már felkelt és egészen éjfélig talpon volt – mintha ezek a gyerekek sajátjai lettek volna. Mindez mégsem rendkívüli dolog: Jane története arról beszél nekünk, hogy ilyesmit bárki meg tud tenni, csak szív kell hozzá.

Lynley Smith szerte a világon számos alkalommal elmesélte már a budapesti Skót Misszió egykori munkatársának történetét, így jutott el hazánkba is.
– A Biblia szerint a vétek a harmadik-negyedik generációig magára vonja az átkot. A Fellebbenteni a hallgatás fátylát című könyv szerzője, Jobst Bittner azt írja: az első generáció, az elkövetők nem beszéltek arról, amit tettek, a gyerekeik pedig nem kérdezhettek tőlük. Az unokák már igen, de nem kaptak választ vagy hazudtak nekik. A negyedik generáció viszont végre kiderítheti az igazságot arról, ami a múltban történt, és fel is szabadulhat alóla érzelmileg, mentálisan. Ők már újat kezdhetnek, tehetnek másként, mozdulhatnak Isten felé. Ezért akarok különösen is a fiatalokhoz szólni – összegezte az újságíró.

Hetven évvel ezelőtt csaknem félmillió magyar zsidó esett áldozatául a holokausztnak. Nem lett volna szabad meghalniuk. Ha a hozzátartozókat is beleszámoljuk, ennél is jóval több embert fosztottak meg addigi életétől. Az olyan történetekben azonban, mint Jane Hainingé, megjelenik egy számos emberi életen túlnyúló, nagyobb történet hírnöke is: a vigasz. Ahol vigasztalás van, ott olyan élet van, amellyel van, aki számol. Aki halálba megy másokért, az vérével pecsételi meg tiszteletadását. Aki ezt képes megtenni, az egy másik igazság erejével teszi. 

Jakus Ágnes 

Kapcsolódó cikkünk: Talpalatnyi hűség

Jane Haining életéről dokumentumfilm is készült Szeretettel, Jane címmel. A filmet november 1-jén, szombaton 10.35 órai kezdettel vetíti az m1 közszolgálati csatorna.