Álarcok újévre

Réges-régen, amikor még nagy rajongója voltam a fantasztikus irodalomnak, olvastam egy novellát az utazóról, aki az Álarcok Városába érkezett. A történet úgy maradt meg bennem, mint egy vers vagy egy álom: a részletekre nem emlékszem, csak az érzésekre, és arra a pillanatra, amikor a város lakói a karnevál végeztével megválnak az álarcaiktól.

Az utazó a turisták közönyével figyeli a szertartást, de amikor őt is meghívják, hogy vegyen részt, távolságtartása értetlenségbe csap át: hiszen a városban egyedül ő nem visel álarcot. Tévedsz, feleli ekkor egyszerűen az egyik lakó, és megérinti az utazó tarkóját; a bőr alatt megfeszül és elernyed egy izom, és mint egy elszáradt falevél, karneváli maszk hullik zörögve a férfi tenyerébe: az arc, amit a sajátjának hitt.

Ez a történet pedig annak apropóján jutott az eszembe, hogy újév van, a tiszta lap és a fogadalom ideje.
A jó újévi fogadalom pedig olyan, mint egy átgondolt terv: konkrét; pontos célja, határideje van, és felbontható részfeladatokra. Február tízzel leszokom a dohányzásról. December harmincegyig befejezem a regényemet. Január egyig leadom a cikket, amit már két hete ígérgetek. És így tovább.

Tehát ilyen egy jó fogadalom - ehhez képest az enyémek drámai méretű vállalkozások, amikről születésük pillanatától fogva tudom, hogy nem lesz erőm beteljesíteni őket. Ennek ellenére újévkor lelkesen leteszek hármat-négyet is: egyrészt borzasztóan élvezem az utólagos önmarcangolást, meg aztán van valami vonzó a tragédia kibontakozásában, a hősies kezdettől a hiábavaló reménykedésen át az elkerülhetetlen, apokaliptikus kudarcig. Nem véletlenül szeretjük annyira a katasztrófafilmeket.

Kétezer-tizennégy január elsején például a fejembe vettem, hogy mostantól őszinte leszek mindenkivel; nem alakoskodom; őszintén kimondom a véleményem; egyszóval: nem viselek többé álarcot a külvilág előtt. Ez nem lehet túl nehéz, igaz? Elvégre semmi mást nem kell tennem, csak magamat adni.

Persze tévedtem, akárcsak a történet utazója.

*

Az álarcok az idők kezdetétől fogva lenyűgözik az emberiséget. A barbároktól a görögökön át Velencéig minden nép használta és használja őket a legváltozatosabb okokból: ijesztgetésre, színjátszásra, átlényegülésre. Az ember felveszi a maszkot, és máris isten lesz, vagy démon, vagy akár egy másik ember. A maszk mögött egy éjszakára kipróbálhatok egy másik ént, vagy az lehetek, aki mindig is akartam lenni - felszabadító érzés, ha nem veszélytelen is. És eddig csak az igazi álarcokról beszéltünk - pedig ott vannak a metaforikusak is, amiket te is, ő is, én is viselünk; párkapcsolatban, munkahelyen, gyülekezetben. Ám míg a valódi álarcnak felszabadító ereje van, a metaforikusnak soha.

*

Pál apostol az efézusiakhoz szóló levelében így inti a gyülekezetet:

"Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett."
(Efézusiakhoz írt levél, 4. rész, 22-24. vers)

Pál szavai, mint mindig, egyszerre felemelőek és könyörtelenek. Felemelőek, mert igazak, és könyörtelenek, mert azt mondják: ezt kell tenned, és kész. A régi éned jelmez, álarc: le kell vetned, ha felszínre akarod hozni az igazit. Nincs más út. Mikor egy ilyen felszólításba futunk, nem sok választásunk marad: vagy lázadunk, és a sarokba hajítjuk a Bibliát, vagy engedelmeskedünk, és katasztrofális kudarcot vallunk. Megpróbálunk felérni Istenhez. Egy darabig talán még sikerül is szentként élni - repülünk, már látjuk is a fényt -, de a szárnyaink csakhamar cserbenhagynak, és zuhanunk vissza az emberek közé. Minél magasabbról persze, annál jobban fáj a leérkezés.

De valóban csak ez a két lehetőség áll előttünk?

*

A maszkok nem jók, ebben mindenki egyetért. Mégis mindenki hordja őket - teljesen soha nem szabadulhatunk meg tőlük, teljesen soha nem lehetünk őszinték, ha tekintettel akarunk lenni a másikra. Egy jól működő kapcsolatban nincs rájuk szükség - ám sok kapcsolatunk van, és a legtöbb nem működik jól.

A kereszténység ideája az álarc nélküli ember. De a valóság és az idea harcában mindig az utóbbi marad alul - legalábbis ezen a világon. Mi pedig egyelőre ebben a világban élünk, ha tetszik, ha nem, így hát hordanunk kell a maszkokat. Ugyanakkor Pál szavainak igazsága kétségbevonhatatlan: küzdenünk kell a megújulásért. De hogyan ültessem át a gyakorlatba, amit az igevers olvasása közben teljes szívvel átérzek?

A válasz: fogalmam sincs. Véleményem szerint a hithez vezető út egyik fontos állomása, hogy kimondom: én ezt nem tudom; lehet, hogy soha nem is fogom tudni, és ez így van jól.

Mégis, miközben az Álarcok Városáról szóló novella és a hiábavaló fogadalom kapcsolatán gondolkodtam, feltűnt valami a történetben, ami elsőre elkerülte a figyelmem. Az utazó maszkját végül az egyik városlakó veszi le, nem pedig ő.

*

Valahogy így vagyok a mindennapi kapcsolataimban viselt álarcokkal is. A magam erejéből nem találom meg a maszk zsinórját a bőr alatt, ha pedig leveszem erőszakkal, csak egy újabb bukkan elő alóla. Így hát igyekszem a legjobb belátásom szerint cselekedni, és reménykedem a kegyelemben - miközben megpróbálom elmélyíteni az istenkapcsolatomat. Meg a többi emberrel való kapcsolatomat is, hisz ezek valamiképpen, szavakkal ki nem fejezhető módon ugyan, de összefüggenek. Ha Krisztusra álarc nélkül nézek, akkor talán másokra is tudok majd egyszer.

Addig is azonban felveszem az újév első napján és az ez után következőkön is a saját maszkomat - köztük a fogadalmait ideig-óráig teljesítő igyekvőét -, keresve a ritka pillanatokat, amikor nincsen rá szükségem; és reménykedve, hogy le tudom majd venni, ha eljön az ideje.

Pólya Dániel