Az előtérben lassan hömpölyög, a túlpart közelében félelmetes gyorsasággal utaztatja a vízi madarakat a folyó Dunaszentbenedekről nézve.
A kép beszédes: van, amikor csak rá kell hagyatkozni a sodrásra, ami nemcsak fenyeget, de meg is tart. Ilyen lehetett az is, amikor az alig kilencszáz lelkes Bács-Kiskun megyei település református gyülekezete új lelkészt keresett, ám a jelöltek sorra visszautasították az ajánlatot, mígnem egy elhamarkodott meghívásnak köszönhetően érkezett egy vendég igehirdető, akire csak akkor csillant fel a presbitérium szeme, amikor prédikálni is hallották. Így lett férfi lelkész helyett egy fiatal nő, Imre Zita a benedeki gyülekezet lelkipásztora. De mielőtt őt is kifaggathatnánk, a gyülekezeti tagok mesélnek egy kávé mellett.

Összefogta a falu gyerekeit
A legszembetűnőbb változások egyike, hogy a gyülekezetben elkezdtek nyüzsögni a gyerekek.
- Zita nem várta meg, hogy hozzá jöjjenek, igyekezett minél hamarabb felkeresni azokat a családokat, akiknek a gyermekei járhatnának hittanra, gyermek-istentiszteletre - idézi fel a négy évvel ezelőtti eseményeket Martonyi-Szabó Gabriella tanító. A szülők nyitottak voltak, már csak azért is, mert látták a fiatal lelkész hozzáállását a gyerekekhez, akiknek adventi és húsvéti kézműves programot, óvodai hittant, konfirmáció-előkészítőt és nyári tábort is szervezett. Önmagán túlmutató jelentősége van ezeknek a programoknak - ecseteli a tanítónő. A falunak csak alsó tagozata van, a köznevelési törvény értelmében ugyanis felső tagozatos osztályokat csak meghatározott létszám felett lehet indítani - a dunaszentbenedeki gyerekek ezért a 13 kilométerrel arrébb fekvő Kalocsára járnak iskolába.
- Ez elég nagy probléma a gyerekeknek is: ide nem tartoznak, oda meg csak bejárnak, ezért közösségek nem alakulnak ki. A hittanórákra viszont a református gyerekek elhozzák a barátaikat is, mert minden falubeli gyerek szeretne közösségbe tartozni. Sok a hátrányos helyzetű család is, akik a kulturális élet kedvéért nem járnának át Kalocsára, ezért is jók a nyilvános gyülekezeti programok, ahová szívesen eljönnek.

Váróterem helyett a parókián
Az idősekkel is szót ért a lelkipásztor, ápolásra szoruló nagymamáját is magához vette. A parókia éppen az orvosi rendelővel szemben van, ha már arra járnak, a falubeli idősek is szívesen bekopogtatnak hozzá - nincs nyitva tartási idő. A látogatások kölcsönösek: a lelkipásztor gyakran felkeresi azokat, akik betegágyhoz vannak kötve, ha kell, ellátogat a kalocsai kórházba is.

Egymásba botlottak
- Bárkit megszólítanánk a faluban, jó véleménnyel lenne róla - vélekedik Samu János, a gyülekezet gondnoka. Pedig a tradicionális gyülekezet férfipresbitériuma férfi lelkészt várt. A benedeki gondnok évekig kollégaként ismerte Imre Zitát, aki egyetemistaként maga is gondnoki tisztséget töltött be. Épp egy mátraházi találkozón vettek részt mindketten, amikor egy közös ismerősük a terveiről faggatta a végzős teológust. Épp arra sétált a benedeki gondnok és felesége, mire a közös ismerős kitárta a karját: a benedekiek lelkészt keresnek, Zita meg parókiát. A benedeki gondnok udvariasan és kissé zavarban köszönte meg az ötletet.
- Akkor még nem is voltam annyira zavarban, később sokkal inkább. A feleségemmel, Annával fent a szobában tanakodtunk: hazamegyünk a hírrel, de hogy mi lesz, na, mindegy... Meghívtuk prédikálni Zitát, elérkezett a nagy nap, vártuk a nagytiszteletű urat, vagyis asszonyt. Fölment a szószékre, hirdette az Igét, legközelebb már azt kérdezte tőle a presbitérium, vállalná-e a benedeki lelkészséget.

Színt vitt a falu életébe
Nem véletlen, hogy épp a prédikáció győzte meg a gyülekezetet, hiszen a közösség elkötelezett tagjai átélték a második világháborút követő lelki ébredést, így Benedeken sokat nyom a latba, hogy a szószékről mi hangzik el. A gyülekezet gondnoka szerint idővel beigazolódott, hogy jól döntöttek: az új lelkész lendületes hozzáállása, kitartó munkája és legfőképpen: emberszeretete nemcsak a reformátusok, hanem az egész falu életébe színt hozott.

- A csütörtök esti bibliaóra szinte teljesen eltűnt, de most újra elkezdtek járni az emberek. Ebben a kis faluban olyan nem volt, mint az első karácsonyunk. A templomunk felújítás alatt állt, ezért a karácsony esténket a faluházba szerveztük. Korábban soha senki nem tudta megtölteni semmilyen rendezvénnyel, mi igen. Az csodálatos dolog volt.
A helyi katolikus és református gyülekezetek közötti kapcsolat is szorosabbá vált, hiszen a nyári ökumenikus gyermektáborban szívesen látják a nem református gyerekeket is - fejti ki.
- Nincs az, hogy te katolikus vagy, te református, hanem Istent imádjuk, tiszteljük, és erre próbáljuk a gyerekeinket is nevelni. A presbitérium pedig az elmúlt négy évben megbocsátott mindkettőnknek - tréfálkozik.

Száműzetés vagy Kánaán? 

Akiket elfogadnak és szeretnek, azokat az itteniek a tenyerükön hordozzák - ezt már Imre Zita lelkipásztor jegyzi meg. Mint mondja, szívesen jött Dunaszentbenedekre, de a falubeliek részéről is érzi a nyitottságot, az elfogadást.
- Falusi gyülekezetben nőttem fel én magam is, nekem ez a közegem. Olyan vagyok, mint ezek az emberek, ismerem a ritmusukat, a gondolkodásukat, az örömeiket, a gondjaikat. Nekem a falusi gyülekezet nem büntetés, hanem inkább a „Kánaán".
Bár értékeli a kölcsönös szimpátiát, arra is figyelnie kell, hogy ne ő legyen a középpontban - árulja el.
- Nehogy véletlenül arról szóljon a gyülekezet, hogy van egy ilyen kedves, szerethető ember, hanem az Úristenről szóljon...

A harmadik balra
Mivel szeret énekelni és néptáncolni, a fiatal lelkész szívesen megnézte és meghallgatta a helyi hagyományőrző csoportokat - ez jó alkalom volt arra is, hogy kifejezze, felekezettől függetlenül értékesnek tartja, amit csinálnak.
Egy alkalommal valaki megkérdezte, nem állna-e be énekelni az asszonykórusba. Bár szívesen tette volna, nem mert igent mondani: a reformátusok elfogadták a női lelkészt, de hogy az még be is öltözzön népviseletbe, és fellépjen különféle bálokon, ünnepségeken?
- Elmentem Imre bácsihoz, a gyülekezetünk egyik bölcs tagjához, és elmondtam neki ezt. Imre bácsi azt mondta, szerinte is fontos a tradíció, érték, őrizni kell, de gyülekezeti alkalom nem maradhat el emiatt. Amikor ezt kimondta, felszabadultam, az emberek pedig nagyon büszkék voltak rám az első fellépéskor: egymásnak mutatták, hogy „az ott a tiszteletes asszony, a harmadik balra". Az asszonykórus tagjai pedig meglepetésdallal készültek a beiktatásomra.

„Szükségünk volt egymásra"
Bár sokan tiszteletes asszonynak szólítják, a fiatal lelkipásztor hajadon - igaz, egy kamasz fiút nevel. Két évvel ezelőtt vette magához egyik tanítványát, aki nem maradhatott családjával.
- Itt van ez a parókia, ahol korábban egy ötgyermekes család élt... Azt éreztem, jelenleg én vagyok olyan helyzetben, hogy jót tehetnék. Vannak terek, van bennem szeretet, elköteleződés Csabi felé, éreztem erre elhívást. Lehet, hogy neki is szüksége volt, van rám, de az is biztos, hogy nekem is nagy. Sokat alakultam az ő hatására, a szülőket is sokkal jobban megértem, mióta együtt vagyunk.

Ajándék, kegyelem
Felvetésemre, hogy egy gyermeket nevelő, vidéken szolgáló lelkipásztor talán nehezebben talál társat, Zita kertelés nélkül válaszol:
- Az, hogy társa legyen valakinek és vele a házasság jól működjön, kegyelem, Isten ajándéka. Lehetek falun szolgáló református lelkész és megkaphatom ezt a kegyelmet, vagy lehetek egyetemista Budapesten és lehet, hogy nem kapom meg. Nagyon határozottan éreztem, és meg is erősödtem abban, hogy valami bizonytalanért várni és nem tenni Csabiért valamit nem volna legitim. Csak azért, mert lehet, hogy egyszer meg fogok házasodni - az is lehet, hogy nem fogok, vagy éppen férjhez megyek ennek ellenére is.

Ahogy élni érdemes
Egy nagymama, egy fiatal lelkésznő és egy tizenhárom éves kamasz - szokatlan családkép egy református parókián. Zita hárítja az elismerést, mint mondja, a társadalmunk jár tévúton, amennyiben rossz stratégiának tartja az odafordulást a gyengékhez és az elesettekhez.
- Nem az a normálistól eltérő, ahogy mi élünk, hanem az tér el a normálistól, hogy családok nem gondoskodnak az idősekről vagy a gyerekekről. Régen még így éltek az emberek, és így is kell élnünk. Szenvedünk annak súlya alatt, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe, mert ezért kemény árat fizetünk. Nem az a nagy teljesítmény, ahogyan mi élünk, mert ez az, amiben élni érdemes.

Ösztön és tervezés
Mégis jóleső gyanú ébred bennem: csak míg beszélgetünk, legalább nyolcan megfordulnak a benedeki parókián - van, aki egy tányér levesre vendég, Csabi a felszereléséért ugrik be, egy gyászoló az esti virrasztó miatt érdeklődik.
- Van bennem erős ösztön arra, hogy megnyissam az életem mások számára, ettől viszont meglehetősen tervezhetetlenek a napok. Engem ez csekély mértékben zavar, a velem együtt élőknek viszont nehéz lehet. Pont a legidősebbeknek és a legfiatalabbaknak van szükségük ritmusra, biztonságos keretre, és olyan időre, amikor csak rájuk figyelnek - jegyzi meg a lelkipásztor. A gyülekezet életében épp ennyire fontos az ösztönösség mellett a tervezettség - teszi hozzá. A közösség életének szervezésében éppúgy, mint az igehirdetésre készülés közben. Imre Zita jogásznak készült, de mivel elhívást érzett a lelkipásztori szolgálat iránt, el sem kezdett a szakmájában dolgozni. Lelkészi tanulmányai alatt a rendszeres teológia ragadta meg leginkább figyelmét.
- Sok minden elhúzza a lelkészt, mert meg akar felelni az embereknek, és mert sokan téveszmékben élnek. Sajnos a reformátusoké már nem az a közösség, ahol a Bibliát vagy a hitvallási iratokat leginkább ismerik, ezért is lényeges, hogy az igehirdetés dogmatikailag helyénvaló legyen.

Egyszerűbb, mint gondolnánk
Nehezebb egy értelmiségiekből, gazdálkodókból és kétkezi munkásokból álló gyülekezetben gondoskodni arról, hogy Isten Igéje legyen a középpontban? - kérdezem.
- Bizonyos oldalról könnyebb is, mint egy városi, értelmiségi környezetben. Nagyon jó a teológiai képzés, de Jézus nem végzett teológiát és az ő tanítványai sem. Lehet, hogy néha az szül problémát, hogy mi meg végeztünk. Néha megkérdezem magamtól: nem bonyolítjuk mi ezt kicsit túl? Jézus nagyon egyszerűen és hitelesen beszélt, és az emberek vették, mit akar mondani - aki nem akarta venni, az is érezte, hogy itt valami veszélyes dologról, valami életeket felforgató tanításról van szó.

Merre néz?
Az igehirdetésnek a lelkész életében meg kell mutatkoznia - szögezi le.
- Meg tudom érteni, hogy lelkészeknek van igényük arra, hogy privát szférájuk legyen, de nagyon fontos, hogy a lelkész a gyülekezettel együtt élje az életét. Vagyis a gyülekezetnek legyen esélye észrevenni, hogy a lelkész nem a magáét mondja a szószéken, és hogy azt ő maga is annyira komolyan veszi, hogy az életében is hagyja érvényesülni. Az előbb sokáig néztem egy irányba, egy idő után te is arra néztél. Az egyik útja annak, hogy az Úristenre mutassunk, hogy mi, keresztyének igyekszünk Rá nézni...

Megérinteni a sebeket
Dunaszentbenedeken nagy a munkanélküliség, a fiatalok a nagyobb városokban keresnek megélhetést, és gyakran nem térnek vissza. A közösségi összetartozás megerősítése mellett a református lelkipásztor azt is fontosnak tartja, hogy a családok életének fordulópontjain a gyülekezet melléjük álljon.
- A keresztelői és jegyesoktatáson vagy éppen a temetések előkészületeikor van bizalom a lelkész iránt, néha csak azért, hogy vádaskodjanak vagy elpanaszolják magukat, mégis jó alkalmak ezek arra, hogy az emberek megérintődjenek és meghallják Isten hangját.

Befogadóbbak lettek
Van, amikor a belső hang olyat sugall, amit nehéz elfogadni. A lelkipásztor a falu nehezebben szerethető lakóiról beszél, akiknek az életviteles sok mindenben különbözik egy átlagos református gyülekezeti tag életvitelétől.
- Már az ittlétem első évében elhangzott, hogy ne foglalkozzam a cigány gyerekekkel, mert ők katolikusok, ne járjanak hittanra, gyermek-istentiszteletre. Mondtam, hogy nem nagyon tudom ennek a bibliai alapját megtalálni. Még csak annyi alapját sem találom, hogy telt ház lenne... Ha nehezen emésztik is, a gyülekezeti tagok felismerték, hogy ez az Isten akarata; és jó fél év múlva, az ökumenikus gyermektábor alkalmával nem volt gond belőle, hogy nagyrészt a gyülekezet forrásaiból cigány gyerekeket is táboroztatunk. Az emberek ellenérzései gyakran megalapozottak, de ezt a helyzetet Krisztus közösségének másként kell kezelnie. Ha nem tanulunk meg egy közösségként élni, akkor néhány éven belül élhetetlen lesz a település.

Alkalmas pillanat
A több mint kétszáz éves dunaszentbenedeki református gyülekezetben generációról generációra elkötelezett gyülekezeti tagokból épült a mindenkori lelki közösség a katolikus tengerben. Az elmúlt néhány évben megújult a templom és a parókia, új szakaszba lépett a mai gyülekezet is - hívja fel a figyelmet Imre Zita.
- Most jönne a lelki építkezés, ami tudatos kell, hogy legyen. A presbitérium és a gyülekezeti tagok készek arra, hogy újragondoljunk nehéz kérdéseket, az önkormányzattal és a katolikus gyülekezettel is jó kapcsolatban vagyunk. Úgy érzem, hogy Dunaszentbenedeken kairosz van, alkalmas idő. Élnünk kell a lehetőséggel, hogy Krisztus jó illata, kinyújtott karja legyünk.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás, Bölcsföldi András