Egymás hegyén-hátán forgolódtunk és kerestük a legjobb helyet, vagyis azt, ahol a legnagyobb felületen hozzád érhetünk. Jaj, gyerekek agyonnyomtok, mondtad látszólagos méltatlankodással, de igyekeztél úgy helyezkedni, hogy mindannyian elférjünk. Nekem a jobb kezednél jutott némi terület. Simogattam hófehér bőrödet, megpusziltam, majd mint ahogy a kiscsibe bólogatva szedegeti a magot, szagolgatni kezdtem a karodat: Olyan jó anyaszagod van! – mondtam. Tényleg, anyaszagod van, olyan jóóóóó! – erősítették meg felfedezésemet az elviselhetőnél kissé magasabb frekvencián a testvéreim. Micu és Juditka két oldalról befúrták magukat a nyakadba, ízlelgetve az anyaszagot. Ne butáskodjatok már gyerekek, mi az az anyaszag? – kérdezted, de mi nem tudtuk szavakba önteni, csak betettük a végtelenített lemezt, és önfeledten ordítoztunk, miközben a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva térdünkön rugózva ugráltunk, borultunk, gurgulázva nevettünk: Anyucika, anyaszagod van, anyaszagod van, anyaszagod van! Olyan jó! Olyan jóóóóó!

A gyerekzsivaj három és fél évtizedre elnyelte a kérdésedet. Talán szükségem is volt ennyi időre hogy érlelhessem a választ. A harmincöt éve beszippantott anyaszag beleivódott felnőttkorom minden pillanatába. Be kell vallanom, hogy nem ment volna nélküled sem a gyereknevelés, sem az éjszakákon át tartó tanulás, sem a sok költözés, sem az újraindulás, sem a gyógyulás. Amikor egyedül maradtam, te álltál mellettem, ha egyetemre mentem, bébiszitterré váltál, ha beteg voltam, ápolómmá lettél, ha elfáradtam, energiát adtál, ha rossz úton jártam, eligazítottál, ha hibáztam, megértettél, ha szomorú voltam, megvigasztaltál, ha összeestem, felemeltél, ha boldog voltam, velem örültél.

Anya, ki kellene találnom valami új szót a köszönöm helyett, valamit, amivel kifejezhetném, mit jelent, amit tettél értem, mit jelentesz nekem. De nem jut eszembe semmi, csak ez a suta anyaszag. A te semmihez sem fogható, pótolhatatlan, életünket oltalmazó illatod.

Fekete Zsuzsa  

_