Nemrégiben többször is egész napos áramszünet volt. Olykor erre is szükség van, az időszerű karbantartást, korszerűsítést el kell végezni, hiszen a rendszer fenntarthatósága és nem utolsósorban gazdaságossága mindannyiunk érdeke. Ezt tudjuk és értjük még akkor is, ha közben bosszankodunk a hiányzó világítás, a háztartási gépek, berendezések, vagy éppen az informatikai eszközök átmeneti használhatatlansága miatt.

De miért is hozom szóba ezt? Azért, mert egyrészt nagyon jól mutatja kiszolgáltatottságunkat, másrészt – ami ennél sokkal fontosabb – éppen a hiányon keresztül figyelmeztet. Ráébreszt belső igényünkre, vagy éppen egy bizonyos igény hiányára, elköteleződésünkre, továbbá szembesít, ezáltal elgondolkodásra késztet.

Napi szokásaimhoz tartozik a rádióhallgatás. Ennek egyik oka, hogy sok időt töltök egyedül, a másik, hogy bizonyos munkafolyamatok vagy étkezés közben lehetőség van az általános napi hírek megismerésére, de a zenehallgatás eszközével némi művelődésre és szórakozásra is. Ez akár dicséretes is lehet, hiszen a tájékozódás, az igényes időtöltés semmiképpen sem ítélhető el. Ám itt jön az egész napos áramszünet, s csak most jövök rá, hogy elvonási tüneteket produkál. Leülök reggelizni, és a rádió távirányítójáért nyúlok. Persze mindjárt bevillan: nono, áramszünet van. Eszem tovább, de néhány falat után megismétlődik, majd újra és újra. Érzem, már nem vagyok egyedül. Valaki belém költözött, akiről én eddig nem tudtam. Valaki, akit úgy hívnak: Hiányérzet. Az énem eddig kitűnően rejtőzködő fele. Aki lassanként tudtom és beleegyezésem nélkül fölnőtt. És most itt van, és uralkodni akar fölöttem. Váratlanul színre lép, és részt kíván az életemből! Megtiltja, hogy önmagamra figyeljek, és nő és nő és folyton nő, már-már fojtogat, az életemre tör. Egyre ismételgeti bennem a gondolatot. És mindig ugyanazt. Engem hallgass! Engem hallgass! Majd én megmondom, hogy mik a hírek. Még kommentárt is adok. Ne gondolj semmire. Csak rám figyelj, csak rám, csak rám! Én tudom az összes háborút, az elnökök, sőt, a királyok félrelépéseit. Tudom a dollár s az euró árfolyamát, s még aláfestő zenét is adok hozzá.

Hát tessék! Nincs zene, se információ. Már-már fölfal a csillapíthatatlan információéhség, bár tudom, a hírek legnagyobb részét földolgozatlanul hagyom az emlékezet mélyrétegeibe hullni. És éppen ez világít rá meggyőzően a függőségre. Nincs információ! – ismételgetem. Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy immár éppen ez válik információvá, éppen ez tudósít arról a belső világról, amelyet a külvilág hírei, impulzusai birtokba vettek. A kérdés már csak az, hogy melyik válik fontossá. Meghallom-e a belső híradást, amely rólam szól? Arról, hogy úgy helyezem magam előtérbe, hogy valójában elnyomom önmagam. Nem adtam magamnak lehetőséget önmagam föltárására. Pedig igenis, vannak olyan elfoglaltságok, történések, amikor önmagunkra is figyelhetünk. Amikor újra és újra átgondolhatjuk életünk eseményeit, benne szeretteinket, sőt a világ dolgait, és viszonyulásainkat.

Áramszünet van? Elnémult a rádió, esetleg más elektronikus eszköz? Hallgasd önmagad! Menj végig belső csatornáidon! Gondold végig azt is, amire nem hagytál időt – pedig lett volna –, amit elnyomtál, mert talán nem voltál elég erős a szembesüléshez, s ahhoz, hogy kimondd: szükségem van önmagamra. Meg kell hallgatnod önmagad. Szükséged van önmagadra, hogy önmagad lehess. S legfőképpen arra az önmagadra, aki által impulzusokat hallhatsz, aki nélkül nem hallhatod meg azt a Valakit sem, aki által vagy, s aki által igazi önmagad lehetsz. S ha nincs áramszünet, hát csinálj te áramszünetet, és számolj le a Hiányérzettel, hiszen akire és amire igazán szükséged van, csak magadban találhatod. Adj találkozót önmagadnak, s a téged kereső Istennek! Csak légy csendben, maradj ülve, várj, míg megérkezel, s hamarosan Ő is el fog jönni.

Apostagi Zoltán