Ezek a bibliai versek mintha helyettünk beszélnének. Az öröm és a fölszabadulás szavai ezek a maguk természetes egyszerűségében és szépségében. Mindez annyira emberi, hogy elmondhatjuk, ha más szavakkal is, mindannyian megfogalmaztuk ezt a színekkel és hangokkal átszőtt ősi érzést. Kötött, egyetlen szöveghez kapcsolódó áthallásról sem beszélhetünk, annyira általános, annyira egyetemes. A szavak egyszerűen csak fölszakadnak, és oly spontán természetességgel jönnek, akár a visszaérkező vándormadarak.

Gyermekkori képek elevenednek meg bennem. A földillatú okkersárgás meleg barnák, köszöntő, már-már meghajló üde zöldek, aranyesőboglyák sárgái, hol fehér, hol meg sötétlő ibolyák. Kicsit összemosódók. A kompozíciót az évek állították össze nagy műgonddal, s az idői távolságból nézve, akár egy pointilista kép. Ibolyázó gyerekek és fák közt sétáló hajdani ifjú párok. Talán azért is jó ez a tavasz, mert a jelen és a múlt egymásba ér, kibogozhatatlanul összekuszálódik, s már nem is akarjuk kibontani, szétválasztani, mert jól tudjuk, így teljes, csak így teljes. Miközben a viruló virágokat nézzük, a már rég elhervadtakat is látjuk, s a gerlebúgásból azt is kihalljuk, ami már nem hallható. Melankólia? Nem. Csupán az érettkor afféle tavaszi paralelizmusa.

Az idézett igevers azonban félbeszakít, fölráz. Az, aki itt szól – kelj föl, jöjj már! –, nincs egyedül, türelmetlenül ösztönöz. A szépség, az impresszió olyan hatalmas, hogy nem tarthatja saját érzelmi keretein belül, túlárad rajta, és nem lehet nem megosztani. Ezt fokozza még a megszólítás: kedvesem, szépségem. Igen, itt az éneklés ideje, és maga is énekel. Talán nekünk is csak ennyit kellene tenni. Nekünk is ki kellene hívni másokat a télből, abból az állapotból, amely dermesztő, amely olykor végzetesen fagyasztó. Talán nekünk is el kellene mondani, hogy a tél hideg eső-rácsai megszűntek, s hogy kint a meleg napsütés vár. Az egyhangúság után az élet tarkasága. Jöjj, menj, vedd birtokba, érted van. És mindez csak úgy jött, érkezett, magától, akár a kegyelem.

Tudjuk, hogy az Énekek éneke kánonivá válásában nagy szerepe volt Rabbi Aqibának. Erősen hangsúlyozta a könyv allegorikus értelmezésének jelentőségét, sőt, szükségszerűségét, s a műben Jahvét mint Vőlegényt, Izraelt pedig mint Menyasszonyt láttatta. Komoróczy Géza nem fél kimondani, hogy a kánon mellett „a vallásos-allegorikus értelmezés mentette meg a szöveget". A 16. században fölbukkanó fordítástöredékek között alapvetően ezt a szemléletet látjuk a maga módosulásában, amelyet nem kevésbé köszönhetünk Órigenész ekkléziologista fölfogásának, mely szerint Izrael szerepét az egyház veszi át. A Tihanyi-kódex jegyesről beszél, evvel is hangsúlyozva, hogy a Vőlegény már elkötelezte magát. Sőt, a Vitkovics-kódex még ennél is tovább megy, s a kedvesre választottként tekint, sugallva Isten kiválasztó kegyelmét.

Azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy Isten, aki a természetnek, az egész megújulásnak ura, bennünket is hív, és nekünk is azt mondja: jöjj már, itt az éneklés ideje! Sürget, buzdít, már-már szorongat.
Azt akarja, hogy megérezzük a megújuló természeten keresztül az Ő szerető karolását, átölelését, a madarak vidám cikázásában meglássuk az ő hol ereszkedő, hol emelkedő hangjegyeit, égboltra írt partitúráját. Behív bennünket az Ő csodálatos és színpompás koncerttermébe, hogy vele együtt örüljünk, és ebben az ujjongásban felfrissüljön, felüdüljön a mi kapcsolatunk. S ha szakítunk az allegorikus értelmezéssel, és az Énekek énekét pusztán szerelmi költészetnek, drámai játéknak tekintjük is, Isten a természetből akkor sem vonul ki, benne marad, és kihív bennünket, hogy lássuk, halljuk, érezzük, s hogy a kedvesünkkel együtt örüljünk benne, és immár közösen, szívünk harmonikus együtt dobbanásával daloljuk: Eljött a lelkünk és testünk éneklésének gyönyörűséges ideje!

Apostagi Zoltán