Lehajolt az olajfa egészen a földig.

De nem tavasszal, amikor a gyerekek macskamódra másztak rajta és égbenyúló ágvilláinak hegyén imbolyogtak. Nem is nyáron, amikor a kétszemélyes függőágyat erősítettük hozzá, amiről kiderült, hogy három személy alatt sem szakad le. Nem is ősszel, amikor az olajfa kinyúló ágára erősített Tarzan-hintán lengtek, rugóztak egyszerre ketten, míg a harmadik a vaskos gally végén csimpaszkodott.
Tegnap reggelre hajolt meg a fa. Nem tört le egyetlen ága sem, nem látszott repedésnek a nyoma, csak a gyökér emelkedett ki félig a földből a meghajlással ellentétes oldalon.
Ónos eső esett az éjjel, és a fának minden ágát néhány milliméter vastag jég fedte be.
Ezt nem bírta ki a több mint negyven esztendős olajfa.

Megdöbbenve álltuk körül, hitetlenkedve simogattuk, tapogattuk ágkarjait.
Hiszen ez csak víz – és mégis, ami ősz után a lombkoronából maradt, sátorként borította be az udvart, áthatolhatatlanul.
Le kell vágni az összes ágat, akkor talán meg lehet menteni – ezt mondta a férjem, de még belegondolni a rettenetes volt, hogy akkor azt vastag ágat is levágjuk, amin a gyerekek feküdni szerettek, meg azt is, amire a hinta volt kötve, meg azt is, amin a függőágy lógott. 
Az összeset.

Összességében nem sok ez a víz – mégis mekkora a veszteség.
Nem mertem kinézni az ablakon, amíg a fűrész hangját hallottam.
Aztán elhallgatott.

Látom, hogy az udvaron hegyekben áll a gally és látom, amit eddig innen az ablakból nem lehetett: az eget. Eddig ott volt a lomb, ilyenkor télen az ágak.
Most kinyílt az égbolt.

Törzsig kellett visszavágni a fát, úgy lehetett a gyökeret beleállítani újra a gödrébe.
Az olajfát a szomszédos tölgyhöz kötöttük, talán így megmarad.
Tavasszal kiderül.