De mióta itt élek a Dunántúlon, barátkozom a lomha szélkerekekkel, melyeket ez a szertelen és befoghatatlan erő hajt. Folytonos mozgásban vannak, kecsesek, látványosak, dolgosak. Nem használják el a földet úgy, mint a meg nem újuló energiaforrások.

Néha megadatik egy-egy olyan alkalom, amikor szélkerekek lehetünk vagy egyenesen vitorlák. Néha annyira megindul a szél, és nem csak a zúgását halljuk, de be is tudjuk fogni, be is tudjuk fogadni, hasznosítani vagy inkább hasznosnak lenni benne. Amikor úgy mindenki magától tette a szolgálatát, és meglepődünk, mennyire egyszerűen összeállt valami az emberalkotta darabosságából. Amikor félünk, valakit hogy fogad majd a közösség, de a legtermészetesebben veszik körül szeretettel. Amikor aggódunk a levegőben feszülő konfliktusoktól, de azok két kedves mosollyal és humorral fölülíródnak. Amikor valami rémisztőnek tűnik, aztán rájövünk, hogy máshonnan is rá lehet nézni. Amikor valaki konfrontálódik ugyan, de tettének őszinte bánat és változás az eredménye.

Azt kívánom, hogy ne csak elsúgjon, elhúzzon mellettem ez a szél libabőrössé téve a karom. Az kérem, hogy kapjon belém. Kapjon a szolgálatomba, a gyülekezetembe. Ne álljon hasztalan a szélkerék, ne sodródjon céltalan a vitorlás, ne tengődjön gyülekezet, ne erőlködjön hasztalan lelkész. Fújjon az a szél!

Bella Violetta