A napokban Kálvint lapozgatva a bűnvallásról olvasgattam. Jó volt szemlélője lenni annak a kiegyensúlyozottságnak, mellyel e témát tárgyalja. Ő ugyanis nem klerikális féligazságra törekszik, hiszen, mint mondja, „Jakab... névleg senkit sem jelöl meg, hogy kinek a kebelébe rakjuk terheinket..." (Inst. III. iv. 12). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne ajánlaná a lelkipásztorokat, mint akik egyebek mellett a legalkalmasabbak – ezt e fejezetben később is megteszi –, ám nem feledkezik meg hozzátenni: „Azonban mindig tekintettel kell lenni arra, hogy ott, ahol Isten semmi bizonyosat nem rendel, a lelkiismeretet ne vessük iga alá." (uo.) A föntiekből kiderül, hogy Kálvin számára a bűnvallás egyik alapigéje Jakab apostol levelében olvasható. Íme: „Valljátok meg... egymásnak bűneiteket..." (Jakab levele 5. rész, 16. vers). Jakab tehát minden kétséget kizáróan bűnvallásra szólít föl. Később még azt is hozzáteszi, hogy imádkozni is kell egymásért, s mindezt pedig azért kell tenni, hogy meggyógyuljunk, amely a lelki és testi fölépülést egyaránt jelenti.

Most azonban egy kicsit elidőzve arra keressük a választ, hogy valójában kinek, azaz ki előtt kell bűnvallást tenni? Az apostol valóban nem nevez meg senkit – ahogy Kálvin is megállapítja és hangsúlyozza –, ám mégis elég konkrét ahhoz, hogy a bűnvallással megfelelően tudjunk élni. Mit mond ugyanis? Azt, hogy egymásnak. Mi ebben a konkrétum? Az, hogy ezzel azt mondja, annak, illetve azoknak, azok előtt tegyünk bűnvallást, akikkel krisztusi közösségben vagyunk. Ez pedig kölcsönösséget jelent és nem egyirányúságot. És itt érkezünk el az egyetemes papság gondolatához. Az egymásnak elmondott bűnvallás valójában az egyetemes papság gyakorlása. Nincs klérus és külön laikus közösség, nincs megosztottság, legfőképpen alá- vagy fölérendeltség, kiváltság, csak Krisztus-test van, melyben mindenki pap, azaz bűnvalló és feloldozó. Csak „királyi papság" „és Isten tulajdonba vett népe" (Péter első levele 2. rész, 9. vers) van. Mert mindannyian elhívottak vagyunk – ahogy Jakab is mondja. És ettől egyetemes a föloldozás tisztsége is, amely módot adva megnyitja előttünk a lehetőséget, hogy egymásnak megvalljuk bűneinket. Hiszen e nélkül mi értelme volna? Nem lenne több puszta lelki kiürítésnél. A kibeszélés, a kimondás adta megkönnyebbülésnél. Ugyanakkor, mivel egyetemes papság vagyunk, a bűn egymásnak, egymás előtt való megvallása Isten előtti megvallásnak is számít. Hiszen, itt nem annak teszünk elsősorban bűnvallást, aki ellen a bűnt elkövettük – hogy aztán ő is megbocsásson –, hanem hittestvérünknek, testvéreinknek, hogy mint papok, akikben a Szentlélek van, velünk együtt imádkozzanak, és hirdessék a megbocsátás evangéliumát a mi gyógyulásunkra. Majd pedig fordítva. Ők tesznek bűnvallást, és mi adjuk a vigasztalás örömhírét. Ez az igei egymásnak a megvalósulása.

Milyen jó lenne, ha ez gyülekezeteinkben is valóra válna! Ha mint egyetemes papság gyakorolnánk a bűnvallás eme bibliai formáját. Hogy ne csak formálisan engedjük a másikat magunkhoz, hanem belső föltárással. Mert kivel, illetve kikkel vagyunk valódi közösségben? Aki vagy akik előtt megnyílunk, aki, illetve akik előtt titkokat fedünk föl. És megfordítva. Csak azokkal tudjuk megosztani botlásainkat, önmagunkat is rémisztő gondolatainkat, akikkel valódi közösségben vagyunk. Ily módon az egymásnak, vagy éppen az egymásnak a hiánya gyülekezeteink lakmuszpapírja. Milyen jó volna, ha mindannyian látnánk, tapasztalnánk a másikban is a bűnbánat gyakorlását! Ha nem félnénk a tekintélyvesztéstől! Ez is elöljárói feladat. Több évtizeddel ezelőtt láttam, amint egy munkahelyi vezető nyilvánosan, szó szerint gyötrődött tévedése, rossz döntése miatt. Ha ószövetségi ember lett volna, bizonyára nem hiányzott volna testéről a zsákruha, s hamu a fejéről. És ez felelősséget ébresztett másokban is. Meggyőződésem, hogy az a közösség egészen másként működik, ahol egymásnak megvallják rossz döntéseiket, bűneiket, és nem akarnak mindenáron a másiknál jobb keresztyénnek mutatkozni. El kell gondolkozni azon, hogy talán éppen ezért írja mindezt, és így az apostol. Igen, egymásnak. Nincs külön gyóntató és gyónó. És ezt Kálvin is tudta és hangsúlyozta. Erre utal – ahogy fönt olvashattuk – az egyebek mellett, azaz a mások is. Egymás papjai vagyunk, ha csakugyan papok vagyunk, s mint az egyetemes papságba tartozók, elhívottak és Lélekkel szenteltek.

Apostagi Zoltán