Ha hírét vesszük egy tragédiának, hogy például leszakadt egy híd és mélybe hullva emberek pusztultak el, nemhogy száznak, ötnek, de egynek halála is – ha ártatlanok voltak, azért, ha nem tudtuk őket ártatlannak, azért, de – ellebbenti szívünk titkos kamráiban a leplező függönyt, s mögötte ott az emberi ész bírói fóruma, ahova megidézzük Istent, adjon számot arról, hogy ha mindenható, miért hagyta szeretete megtörténni a bajt, vagy ha szeret, miért nem avatkozott közbe mindenhatósággal.

1714-ben leszakadt Peru egyik régi hídja, s öten halva hulltak a mélybe, egy dúsgazdag márkiné és kamaszkorú társalkodónője, egy öngyilkosságot fontolgató, s fontolásai elől menekülő fiatalember, egy kalandorféle idős úr és volt szeretőjének kisfia. Véletlen? Talán véletlen? Végzet? Elrendelés? Juníper atya, ferences misszionárius (bár megtanulta jól a fundamentál-teológiát) nyomába ered a kérdéseinek, de leginkább annak az egynek: kik voltak, akik meghaltak, mi köti össze őket? A véletlen, vagy csak a spanyol gyarmat szűkös világában elkerülhetetlen találkozások? Érintkeztek-e a sorsok, van-e titkos fonala végzetes hídra lépésüknek, hogy ők öten, és éppen ők? Földeríthető-e életünk és halálunk mélyéből, hogy valami tervszerűség volna a világmindenségben (már amennyiben az emberi élet világmindenségi rész)? „Egyesek azt mondják, ezt sohasem ismerhetjük meg, s hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak sem hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené."

Seneca vitatkozna itt Pál apostollal (vagy Jézussal)? Újmódi tudományelmélet egyeztetné a világok legjobbikában a harmóniát az értelmetlennel? Mégsem teodiceai fejtegetést olvasunk itt, Juníper atyának is épp csak ismerős lett volna a szó, kortársa, Leibniz alkotta, s ki tudja, eljutott-e valaha hozzá. De hát regényt olvasunk, a szereplők nem éltek, a híd nem omlott össze, a titoknyomozó Juníper atya sem létezett, s nem is égették meg eretnekségért. Csak a kérdések – aztán az öt ember élete, ez mind annyira valóságos... És az oknyomozó stílusban megírt regény (vagy esszé?), mint valami lírai jegyzőkönyv... Mindez, ahogy a regény írója, Thornton Wilder mondja, voltaképpen csak vita szigorú kálvinista apjával, vagy még inkább kérdések sorozata, megfelelő módon felvetve, akár a válasz reménye nélkül.

A szép könyvet az egyik legszebben szóló költőnk, Kosztolányi Dezső fordította, s bizton oly nemes, mint Arany Hamletje (ti. Shakespeare-é) – s kell is a szó hajlékony pontossága, hogy a nehéz kérdéseket eligazítsa az emberi portrék finomsága, a megértő figyelmesség, amely nem posztumusz szól az áldozatoknak, hanem kérdéseink ősmélységéből fakad.

A regény közepén áll egy mondat, az öngyilkos jelöltet vigasztaló hajóskapitányról olvassuk: „csak a tenger csodáiról tudott [neki] beszélni, különben nehéz helyen állott nála a szó, de vannak pillanatok, amikor nagy bátorság kell ahhoz, hogy közhelyeket mondjunk." Közhelyet mondok én is ajánlóképpen: csak az kérdez igazán, aki szeret, de aki szeret, az kérdez.
Lehet, hogy az életnyomozást, a titok-kutatást nem is Juníper atya végzi itt, hogy végre tudományos rendbe foglalja a sorsunk talányait? Lehet, hogy az kérdez, Akitől mi akarunk kérdezni?

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja (ford. Kosztolányi Dezső)

Bogárdi Szabó István