Egyre kevesebben járnak templomba, rendezetlen a lelkészek fizetésének és nyugdíjazásának kérdése, a zsinatról idegenkedve beszélnek, és van ugyan törvényes rend, de hiányzik az egyházfegyelem - csak néhány azok közül a mélyen gyökerező problémák közül, amelyeket még a 2011. őszi rendkívüli zsinaton fogalmazott meg a református egyház legfőbb törvényhozó és intézkedő testülete. A kínos kérdések további feltérképezésére és a megoldási javaslatok előkészítésére hívták létre az Egyházi Jövőkép Bizottságot (EJB), amely tizenöt tagból, zömmel lelkipásztorokból és egyetemi oktatókból áll. A változtatásra szoruló területek hosszú listáján szerepel többek között a spirituális megújulás kérdése, a hitoktatás és a lelkészképzés koncepciójának átgondolása, valamint az állami függőség enyhítését csökkentő lehetőségek kidolgozása. A bizottság elnöke, Harmathy András korábban úgy fogalmazott, a jelenlegi problémákat nem csupán szervezeti változtatással kell megoldani, hanem misszióval; az egyház pedig akkor lesz erős, ha a gyülekezetek erősek.

A bizottság Érintés címmel összeállított egy munkafüzetet, amelyet minden református közösségnek igyekeztek eljuttatni tavaly áprilisban. Az országos párbeszédre lehetőséget adó kiadvány annak átgondolásában segített, hogy milyen szerepet töltenek be a református gyülekezetek településükön, illetve hogyan fogalmaznák meg saját jövőképüket és küldetésüket. A gyülekezetekből beérkezett válaszok alapján három témakör rajzolódott ki, amelyben mélyreható változtatásokra lenne szükség: a gyülekezetek missziói tudata, az egyház szervezete és működése, valamint a gyülekezetekhez kapcsolódó intézmények szerepe.

Vajon valódi változást remélhetünk-e a Jövőkép Bizottság munkájától? A sokak szerint lesújtó népszámlálási adatok kozmetikázásán túl sikerül-e elérni az igazi célt: az egyház belső megújulását és a társadalomban kifejtett jótékony hatását? Minderről az EJB elnökét, Harmathy András szigetszentmiklós-újvárosi református lelkipásztor kérdeztük, aki személyes indíttatásairól és küzdelmeiről is mesélt nekünk.

Miért volt szükség az Egyházi Jövőkép Bizottság megalakulására?

A többi európai egyház nagyjából túl van a jövőképalkotási folyamaton, ezek mintául szolgálnak nekünk is. Másrészt a népszámlálási adatokból lehet látni, hogy recseg-ropog az egyházszerkezet. Városi viszonylatban látszik, hogy a parókiális rendszer nem az, ami erre a társadalomra lenne szabva. Harmadrészt fogy az egyház, és gazdasági szempontból is fenntarthatóvá kellene tenni. Negyedszer pedig annak átgondolása is fontossá vált, hogy mit mondunk Krisztus követéséről, mi a küldetésünk, miért vagyunk itt egyáltalán. Ezt a kérdést gyakran föl sem tesszük magunknak, mert annyi a teher, és mert tehetetlenségünknél fogva is megyünk azon az úton, amin egyszer elindultunk.

Sokan szkeptikusan fogadták az új bizottság kissé misztikusan csengő nevét, aztán később változott a véleményük.

Valóban sok cinikus, mosolygó megjegyzéssel találkoztam én is. A bizottság nevének hallatán sokan csak legyintettek: „gittrágó egylet". Az utóbbi időben kicsit változott a megítélése abban a mikroklímában, ahol én vagyok. Nemcsak a szkepszis volt ebben, hanem az értetlenség is. Valóban nem magától értetődő, hogy egyházi jövőképről beszélünk. A jövőkép mint szervezetfejlesztési fogalom azt jelenti, hogy miközben egy szervezet megfogalmazza a maga küldetését, azt is felvázolja, hova akar eljutni hosszú és rövid távon. Az egyház esetében ugyan milyen folyamat tervezhető? Még egy gyülekezet költségvetését sem tudjuk megtervezni. Imádkozhatunk érte, tehetünk érte, de nem mi szabjuk meg, hogy jövőre hány taggal gyarapodik a közösség. Egyébként is, mi tesz jót az egyháznak? Az üldözés jót szokott tenni - tervezzünk üldözést, hogy megújuljon az egyház...?

Akkor mégis mitől újulhat meg? Egyáltalán, hihetjük-e, hogy most éppen ez történik?

Nekem az volt az ébresztő, amikor visszanéztem a Théma Egyesület anyagát, amelyben Bellai Zoltán lelkipásztor már a kilencvenes években leírja: a református egyház nyolcvan százaléka működésképtelen. Történt valami azóta? Átformálódott az egyház? Akarunk változtatni? Valószínűleg ez nem személyi kérdés, hanem rendszerszintű probléma. Talán részben a képviseleti rendszerünk miatt is gondoljuk, hogy ha a megfelelő emberek a megfelelő pozícióban vannak, akkor minden rendbe jön. Még mindig föntről várjuk a segítséget. Bennem meg az van, hogy az értékek itt vannak. Az egyház akkor lesz erős - anyagilag is -, ha a gyülekezetei erősek. Nem attól leszünk erősek, ha verjük a mellünket, hogy már itt vagyunk négyszáz éve, hanem akkor, ha megélünk valamit az evangéliumból. Erre ma a gyülekezetek képesek, hiszen ezt azok az emberek tudják megtenni, akiknek van szeme, szíve, szeretete, bátorsága arra, hogy olyasmit adjanak az embereknek, ami elgondolkodtatja, szembesíti, építi, megtartja őket. Emellett az intézményeknek is van kisugárzása: egy kórháznak is lehet olyan üzenete, hogy az itt dolgozó emberek valahogy mások.

Nem mondott azonnal igent a felkérésre...

Nagyon megtisztelő volt a felkérés, amikor viszont szembesültem a feladat nagyságával, elszörnyedtem. Átlátni az egyház gazdasági, lelki életét, szervezeti formáját, működését - ki vagyok én ehhez? Ami miatt mégis elvállaltam, hogy amit itt, Szigetszentmiklóson átéltünk, az kötelez. Az újvárosi gyülekezet a semmiből nőtt ki öt év alatt, nem volt szükség a missziói egyházközségi státuszra sem, egyből anyaegyházközség lettünk, új munkatárs érkezett, közben templom épült. Kevés lelkésznek adatik meg ez, inkább az ellenkezőjét tapasztalják sokan. Egy másik szál, hogy a teológián olyan sok impulzust kaptam, hogy én ezzel tartozom. Az az Ige is erre buzdított, amit még harminc évvel ezelőtt kaptam Juhász Zsófiától: „Mi, erősek, pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Rómaiakhoz írt levél, 15. rész, 1. vers - a szerk.) A legegyszerűbb az lett volna, ha csak a saját gyülekezetemmel foglalkozom, és nem törődöm az egyház egészével...

Ahhoz viszont, hogy ki tudja szélesíteni a látókörét, hinnie kell az egyházban, nem?

Szeretem azt nyelvtani formát, ami az apostoli hitvallásban szerepel: hiszek a Szentlélekben, és hiszem a keresztyén anyaszentegyházat. Az egyházban nem hiszek, abban igen, hogy Isten Lelke munkálkodik. Látom. Az egyházat meg szeretem. A református egyházhoz való tartozásom sok pozitív élményből áll. Tizenegy éves voltam, amikor gyülekezetbe kezdtem járni. A beosztott lelkészek mint a tyúkanyó, úgy gyűjtöttek össze minket. Az alapbeállítottságom ezért az, hogy az egyház anyaszentegyház, ahol szeretet van, ölelés, befogadás, figyelem.

Azt mondta, megrémítette az EJB előtt álló feladat nagysága. Hogyan lehetséges ennyi területen előmozdítani a változást?

Kisebb fogásokat próbáltunk találni, és abban bízunk, hogy abban mégis benne van az egész. Mint amikor a pókhálóban megfogok egy szálat és megmozdítom, akkor rezeg vele együtt az összes többi. Amikor például kiküldtük az Érintés füzetet a címlistában szereplő minden gyülekezetnek, a bizottságból ketten vagy hárman nem kaptuk meg. Így derül ki, hogy nincs a zsinaton naprakész nyilvántartás a gyülekezeteinkről. A bizottság olyan, mint egy állatorvosi ló: nagyon sok mindent tanít arról, hogy min kell változtatnunk.

Ha már az Érintés füzetnél tartunk: mindössze 207 gyülekezet érezte magát megszólítottnak, ez a szám az egyháztagok létszámának 16 százalékát sem éri el. Talán részben azért, mert sokan azt is vitatták, hogy meg kell-e egyáltalán fogalmazniuk a gyülekezeteknek a küldetésüket, hiszen a missziói parancs mindenki számára adott. Volt egy elég keserű felvetése, miután a kérdőívek visszaérkeztek: "kérdés, hogy egyáltalán akarunk-e változást".

Nem a keserűség van bennem, hanem inkább az a kérdés, hogy mivel teszünk jót, hogyan szolgálhatjuk az egyházat. Nem a klasszikus utat választottunk, amikor elindultunk. Az a bizottságosdi lett volna: végignézzük, milyen területei vannak az egyháznak, és előterjesztések sorozata után összefésüljük a különféle kimutatásokat egy dokumentumba. Mi nem ebbe az irányba indultunk el, pontosan azért, mert lelkészként érzem a szakadékot az egyházvezetés és a gyülekezetek szintje között. Ezt nem lehet egy papírral - bizottsági határozattal vagy zsinati törvénnyel - áthidalni. Az a lényeges, hogy mi történik a végeken, a gyülekezetekben. Az a célunk, hogy segítsük, bátorítsuk a gyülekezeteket, hiszen ők vannak a fronton, és nekik kell hirdetniük az evangéliumot.

A gyülekezetekkel ellentétben - mint mondta - az egyházszervezet egyes szintjeit nem épp a szeretet tartja össze.

Ez nagy gond, amivel találkozom a lelkészgyűléseken. Ha valaki bejönne az utcáról, a hangulatból nem azt szűrné le, milyen jó dolga van ezeknek a Krisztus-követőknek. Segítőkészség, bizalom, elfogadás - noha alapvető keresztyén értékek, nem ezek hatják át az egyház intézményi kultúráját. Hanem az, ami egyébként az országra is jellemző: érdekek csapnak össze, lobbitevékenység zajlik, ki-ki mozog, hogy elérje a maga céljait. Ezzel valószínűleg nincs is baj önmagában, de ahogy mi ezt intézzük egymással, abban lenne különbség.

Ha a hozzáállás megváltozna, nem lehetséges, hogy strukturálisan is változna az egyház?

Először az emberi kapcsolatok változnak meg, és ez teremti meg a maga struktúráit. Fordítva nem hiszek benne. Ha átcsoportosítjuk a szervezet egységeit, attól mi még nem fogunk változni. Egyébként, azt, hogy milyen szerkezetűvé válik az egyház, az egyházkormányzóság felelőssége megállapítani. Nehéz kérdés a bizottság számára az is, hogy hol vannak a határaink. Furcsasága ez a mi református egyházszervezetünknek, amely sem föntről lefelé, sem lentről fölfelé kormányzott, hanem a kettő kombinációja. Ha valamiért azt a kérdést újra és újra fel kell tenni, hogy milyen egyházszervezetre van szükség, az többek között ezért van. Erre viszont csak együtt tudunk választ adni. Csakhogy nagyon keveset beszélgetünk az egyházban. Választások, szavazások vannak - erre jövünk össze és nem arra, hogy a kérdéseket kibeszéljük, végiggondoljuk.

Vajon miért?

Ha érkezik ilyen felvetés, a zsigeri reakciónk az, hogy tele vagyunk programokkal, szétszakadunk a feladatözönben, és nem kívánkozunk még egy értelmetlen beszélgetésbe. Meg kell teremteni a beszélgetés kultúráját, hogy legyen élményünk arra, hogy ez más volt. Ráadásul a bizalom sincs meg, ebből kell valahogy kitörni. A bizottságban mi is keressük, hogy lehet a fásultságból, reménytelenségből kimozdítani az embereket - magunkat is.

Lehetséges, hogy ennyire komolyan reflektáljunk önmagunkra az egyház minden szintjén?

Csak ezzel van értelme foglalkozni igazán. Ha nem történik bennünk változás, akkor miről beszélünk? Akkor csupán egy vagyunk a civil szervezetek közül.

Az evangélium középpontba állítását szintén hangsúlyozza a bizottság mint az egyház fenntarthatóságának és megújulásának lehetőségét.

Az egyháznak ez a kincse, ebből születik az egyház és ez a jövője. Tulajdonképpen Krisztus a mi jövőnk. Nincsenek olyan kiváló gyülekezetépítési modellek, amelyeket az ember kicsomagol otthon, és már azonnal épül a gyülekezet. Az a tanítványságból, Jézus követéséből születik, és az egyik ember fertőzi meg vele a másikat. A közösség, ami megjeleníti, hitelesíti vagy hitelteleníti az igehirdetést. Ez pedig az Ige és a Szentlélek munkája, és ez a reformátori megújulás programja. A megújulás lehetősége nem fönt van, nem is azt mondom, hogy lent, hanem bent. Ha odáig nem jutunk el, hogy merünk egymás szemébe nézni, akkor nem újulhat meg az egyház - akkor sem, ha prédikálunk. Ha belülről megrendülünk, megváltozunk, akkor másképp fog az Ige is a szánkban állni, és a gyülekezetünk is másképp fog kinézni. Ez összetöretést jelent, küzdelmet, megtérést. A bizottságnak éppen ezért feladata, hogy ne csak egy nagyon szép programcsomagot tegyen le az asztalra, hanem küzdjön azért, hogy ez a belső történés is meginduljon. Ez pedig nem a formalitásokról szól, épp ezért nehéz.

Szép és roskasztó a bizottsági munka, mégis tartozik ezzel, és szeretné jól végezni - mondta. Eközben ott a család, a gyülekezet...

Ez zsonglőrködés. Segít, hogy a presbitérium megerősített abban, hogy szabad elvállalnom ezt a feladatot. Ettől még a harc dúl bennem. A felelősség miatt nagyon erős bennem a Jövőkép Bizottság iránti elköteleződés.

Megerősítő vagy gyengítő ez a munka?

Nagyon sokat kapok ezen keresztül. Sokkal jobban magaménak érzem az egyházat is, és nemcsak én, hanem a gyülekezetünk is. Egyébként mi vinne rá egy egyszerű lelkészt arra, hogy nagyobb közösségben gondolkodjon, mint a saját birodalma? Hiszem, hogy arra hívta el Isten mi nemzedékünket, hogy átragyogjon rajtunk az evangélium, hogy jelekké legyünk. Ugyanennek a nyomait keresem az előttünk járt nemzedékek életében. Számomra sokkal izgalmasabb annál, hogy milyen döntéseket hoztak ők a saját életükben az, hogy hogyan születtek a döntések.

A ma szükséghelyzetei gyors reakciókat követelnek meg azoktól, akik a jelent formálják - hiszen az egyház nem önmagáért létezik, hanem azért a világért, amiben van...

Ezt például nem annyira tudjuk. A kommunista időszakban nem volt jellemző nagyfokú missziói tudat. Az egyházunk nem megerősödve, hitelesen, Krisztus vonzásában jött ki az elnyomás alól, mint ami el szeretné érni az embereket az evangéliummal, hanem megtépázva. Hogy gyors reakciókra van-e szükség? Korosodom, és azt látom, hogy a legnagyobb érték, ha valaki „egyben van". Azzal az emberrel jó beszélni, aki hiteles minden ízében. Nagy munka, hogy valaki egyben legyen, a Lélek munkája. Ő formálja ki Krisztus képét az emberben. Élni, amiben hiszünk - ez nem gyors válasz, ez hiteles válasz, amire nagyobb szükségünk is van. Nagy szolgálatot teszünk azzal, ha a saját nemzedékünkben megéljük Krisztust, ha az Ő illata érzik meg rajtunk. Sokszor nem az segít, hogy milyen útmutatást tudunk adni, hanem az, hogy hogyan reagálunk egy helyzetre, milyen értékek és tapasztalatok jelennek meg a viselkedésünkben. Ma a nagypapaszerepben, az apukaszerepben nagy érték van.

Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe az egyházban, hiszen nem csak a református egyházról, hanem Krisztus testéről beszélünk. Nem lehet, hogy sokszor az a probléma, hogy nem becsüljük egymást? Hogy azok nem kapnak szót, akikre éppúgy szükség van, mint a hangadókra?

Bátorság, amikor valaki meg mer szólalni, ha nem abba az irányba megyünk, ahová tartottunk. Bátorság kell, hogy elég szabadok legyünk arra, hogy ne féljünk és ne féltsük magunkat - én küzdök ezzel. Mivel személyiségemből adódóan inkább a háttérben szeretek lenni, nekem jót tesz, hogy van egy bizottság, ami rákényszerít, hogy gondolkozzak, megszólaljak. Az baj, hogyha az, aki hangadó vagy akinek hatalom nyomja a vállát, egy idő után nem hallgat meg másokat, és erről is el kell gondolkoznunk, mert a hatalom torzít. A legjobb embereinkre bízzuk a többiek vezetését, meg kell találnunk, hogyan lehet őket megőrizni attól, hogy torzuljanak, hiszen nem az ő magánügyük, hogy milyenné lesznek.

Nem tart tőle, hogy a bizottság elnökeként az a bizonyos hatalomérzet Önt is elbódíthatja?

De tartok tőle, figyelem is magam, hogy hogy alakulok, mire vagyok alkalmas, mire nem. Fontos a közösség, a barátok, akik körülvesznek. Nagy baj, hogy akinek hatalom van a kezében, amellől kikopnak a barátok. A hatalom ugyanis elfoglaltsággal jár, az elfoglaltság pedig megöli a kapcsolatokat. Védeni kell azokat, akik ezt vállalják.

Sokan úgy emlegetik a jövőkép-alkotási folyamatot, mint lehetőséget arra, hogy megreformáljuk a református egyházat...

A reményem nekem is ez, de úgy, hogy belülről történik valami, az emberi szívekben. Valami, ami sugároz kifelé. Miközben próbáljuk megfogalmazni konkrét tervezeteket készítve, hogy mit kellene tenni azért, hogy tíz-tizenöt éven belül az említett területeken változások menjenek végbe, belülről történik az igazi változás. Ettől jó az egyház. Ha valaki megérezte annak a csodának az ízét, amit az egyházban meg lehet élni, mindig keresni fogja. Nincs jobb, mint ennek a részesének lenni.

A gyülekezetekkel folytatott párbeszéddel párhuzamosan az EJB a Missziói Bizottsággal együttműködve közös gondolkodásra hívta a különféle egyházi szegmensekben dolgozó református szakembereket is. A nyolc műhelyben a missziói identitás, a lelkészképzés, az ifjúsági munka, az egyházi kommunikáció, a mindenkori kormányhoz fűződő viszony, az etikai kérdések társadalmi képviselete, a társadalmi bizonyságtétel, a lelkipásztori mentorálás, a szolidaritás, valamint az egyházi intézmények hatékonyabb működésének kérdéseit vitatják meg. A szakmai tanácskozásokon kidolgozott, az egyház missziói stratégiájához illeszkedő cselekvési terveket az EJB a novemberi zsinat elé terjeszti egy az eddigi képet árnyaló egyházszociológiai felmérés eredményeivel együtt.

Jakus Ágnes
Képek: Füle Tamás