Nyári tábor helyett gyülekezetiház-építő táborra vették ki szabadnapjaikat a gazdagréti reformátusok - erről számoltunk be legutóbb, amikor itt jártunk. A rendszerváltás hajnalán alakult meg a gazdagréti közösség, amelyet a Külső-Kelenföldi gyülekezet plántált, mára önállósodott, nagy létszámú, önálló templomot építő gyülekezet lett belőle. Sokan gondolhatják, különleges hely lehet Gazdagrét, Isten áldása nyugszik rajta.

Itt, kint van két cseresznyefa.
Amikor csak várományosai voltunk ennek a teleknek, itt járt egy lelkipásztor barátom, leszakított egy cseresznyét, és azt mondta: egy gyümölcsfa sem önmagának terem gyümölcsöt, hanem azért, hogy mások szakítsanak róla. Jézus mondja a tanítványainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon" (vö. János evangéliuma 15. rész, 16. vers). Ez az ige és kép meghatározó a gyülekezetünk számára kezdettől fogva. Az a célunk, hogy minél több gyümölcsöt teremjünk, vagyis nem értünk révbe, nem befejezett a munkánk. Szeretnénk, ha minél többen megismernék az evangéliumot itt, a lakótelepen.

A gyümölcs nem tehet azért, hogy teremjen, a gyülekezet azonban tesz erőfeszítéseket is, miközben Isten munkájáról beszéltek...

Visszatekintve, nagyjából négy-öt éves szakaszokra bonthatjuk a gyülekezet életét, de ezeket sohasem terveztük meg előre. Évről évre megvolt persze az alapvető teológiai látásunk, az irány, ami meghatározta a munkánkat és a szolgálatunkat, de ezeket a nagyobb szakaszokat csak utólag tudjuk egyértelműen néven nevezni. Nem másról van szó, mint a gyülekezet fejlődéséből fakadó helyzetekről, kihívásokról és az arra talált teológiai válaszokról. Az első szakasz 1988-tól 1994-ig tartott, ami leginkább Balázs Károly nevéhez kötődik: új gyülekezet született Gazdagréten. A második szakasz 1994-től 1999-ig tartott, amit a növekedés időszakának neveztünk el, hiszen a létszám és a szolgálatok mennyisége is emelkedett. Ekkor fektettük le az alapvető struktúrákat és fogalmaztuk meg a teológiai látásunkat. A következő szakasz az építkezésé volt, ami lelkileg sokkal nehezebb időszak volt, nem növekedtünk, nem mozdultak a dolgok előre, éltük a közösségi házban az életünket. De készültünk az építkezésre és arra, hogy az új épület sok új embert fog vonzani. Döntő volt, hogy ennek a szakasznak a vége felé jött Dani Eszter lelkipásztor a gyülekezetbe. A templomba költözéssel új szakaszba léptünk, új munkatársak csatlakoztak hozzánk. Miután belaktuk a templomot, rájöttünk, hogy nincs vége a történetnek, Isten újra hív. Ennek a szakasznak lett most vége az új épületrész kialakításával. Jelenleg három lelkipásztor van és két istentisztelet. A célunk pedig most az, hogy nagykorú, érett gyülekezetté váljunk.

A hívők közösségének lelki növekedése és a lakókörnyezetetekben végzett missziótok kezdettől fogva kéz a kézben járt.

Ha egy gyülekezet egészségesen működik, Isten Igéje ott elevenen hirdettetik az istentisztelet alatt. Az Isten jelenlétében eltöltött igehallgatás, az evangéliummal való találkozás és Isten dicsőítése, magasztalása, a szívből mondott közös imádság - ha ilyen közösségben van együtt a gyülekezet, akkor az életünkben jelen van a szeretet és abból fakadóan a diakónia, a törődés egymással. Ilyenkor a gyülekezet létszámában is gyarapodik, mert az Isten Lelke vonzóvá teszi az evangélium által formált közösséget. Ezt persze nem ismertük fel azonnal. Az egyik nagyszabású evangelizációs programunk egy előadássorozat volt a közösségi házban, ahol a családi élet, a vezetés kérdéseiről és számos egyéb, sokakat érintő témáról esett szó evangéliumi értékrend szerint. Szerettünk volna az érdeklődőkből kis kereső csoportot formálni. Rengeteg munkát fektettünk a szervezésbe, erről prédikáltam a gyülekezetben, minden színtéren ezzel foglalkoztak a gyülekezeti tagok. A programra el is jött pár érdeklődő, a kiscsoport is elindult, de hamar megszűnt. Különösebb látható eredménnyel nem járt nálunk a nagy energiabefektetéssel járó program. Ekkor láttuk be, hogy a lakótelepi misszióhoz sokkal hitelesebben, mélyebben és valóságosabban kell megélnünk a közösséget. Havonta egyszer gyülekezeti délutánokat szerveztünk és elindítottuk a házi csoportjainkat. Valódi közösség formálódott, aminek később meglett a vonzereje és működött a misszió is.

Hogyan lehetséges egyszerre megszólítani hívőket és nem hívőket?

Gazdagréten kezdettől fogva prioritás az igehirdetés.
A szolgálatok között mindig is ennek szentelem a legtöbb időt. A gyülekezeti tagok formálódását, növekedését a házi csoportok is elősegítik, amelyekben mint kis közösségekben bibliatanulmányozás folyik - mikor mennyire jól, ez a vezetőitől is függ. Aki közösségben van, szintén növekedik a hitében, mert a közösségben teszi ki magát annak, hogy megismerjék, ott kap tükröt magáról, ott gyakorolhatja, mit jelent megbocsátani, bocsánatot kérni, egymást inteni vagy az intést elfogadni, tehát a közösségben növekszünk mindannyian. A mindennapok mellett a gyülekezeti hétvégéken, a nyári táborokban és persze, a szolgálatban is. Amikor az embereket behívjuk a gyülekezetbe az Isten országa szolgálatára, hangsúlyozzuk, hogy nem minket szolgálnak, hanem Istent.

Húsz éve hirdeted az Igét a gazdagréti gyülekezetben. Mit jelent számodra az igehirdetés?

Elsősorban esemény, és csak másodsorban tanítás. Amikor a lelkipásztor felmegy a szószékre a szívében azzal, hogy „jöjj, Szentlélek Isten", akkor azt várja, hogy Isten Igéje megszólal és valamit elvégez az emberek életében. Nem információt adok át, hanem azért könyörgök, hogy az Isten Igéjének a hirdetése Isten Igéje legyen. Végezze el az Ige a maga munkáját, történjen az Ige-esemény a gyülekezet életében. Jézus Krisztus evangéliuma ragadja meg és formálja át az életünket.
Mivel missziói gyülekezet vagyunk, kezdettől fogva meg kellett hogy szólítsuk a nem hívő embereket is. A névleges keresztyéneket éppúgy, mint a református keresztyén háttérből érkezetteket vagy az erős keresztyén háttérrel nem rendelkezőket. Eközben, persze, építeni kell a meglévő gyülekezetet. Az igehirdetés mindig sorozatokba ágyazva születik nálunk, és ez mindig összefüggésben volt azzal, hogy éppen mit látunk a gyülekezet életében, mire lenne érdemes hangsúlyt fektetni.

Hogyan lehet mind a még nem hívőket, mind a nem régen hitre jutottakat, mind a régebb óta hitben járókat megszólítani, táplálni egyszerre?

A még nem hívőknek, a nem régóta Istennel járó embereknek és a régen hitben élőknek is az evangéliumra, az Igére van szüksége. A kérdés, hogyan lehetséges őket egyszerre megszólítani. Tim Keller (a New York-i Redeemer Presbiteriánus Gyülekezet alapító lelkésze - a szerk.) sokat beszél erről. Úgy kell beszélnem, hogy lehetőleg az is megértse, aki nem régóta a gyülekezet tagja. Például, ne utaljunk röviden bibliai történetekre, feltételezve, hogy mindenki ismeri azokat, mert a régóta reformátusokkal is megeshet, hogy nem ismerik, ezért röviden térjünk ki rájuk. Ezen kívül a tartalmat is lehet a hallgatósághoz igazítani: egy egész részt kialakítani az igehirdetésben, ami csak azért van, hogy a nem keresztyén embereket megszólítsa. Ez hasznos lehet a gyülekezeti tagoknak is, mert hallhatják, hogyan lehet egy kérdést a nem keresztyén ember számára érthetően taglalni.

Kiket vártok a gyülekezetbe, illetve kiket szólítotok meg?

Az átlagos városi embert szólítjuk meg, inkább a fiatal felnőtt vagy családos értelmiségi réteget, őket látjuk legnagyobb létszámban a délelőtti istentiszteleteinken. A kisgyerekes családok a leghatározottabban jelen lévő réteg. Gazdagrét amúgy sem munkás lakótelep, de tény, hogy ebben kezdettől fogva nem voltunk erősek. Amikor a csellengő fiatalokkal foglalkoztunk korábban, akkor álltunk legközelebb ehhez a réteghez, nem túl sok konkrét gyümölccsel. A gyülekezetünk többségét ma már nem a lakótelepen élők alkotják.

Tudtok vonzani nem értelmiségi rétegeket is?

Nagy számban nem. A gyülekezet nagyobb része diplomás. Vannak mindig hála Istennek, akik hitre jutnak más közegből is, de tény, hogy nem az az erősségünk, mint ahogy általában a református gyülekezeteknek sem. Pedig nagy szükségünk van a nem diplomás emberekre, és hálásak is vagyunk értük. Egészséges színt hoznak.

Mi lehet ennek az oka?

Talán az, hogy a saját, hozott kultúránkat értjük. Ha szeretnénk tudatosan megszólítani az itt élő nem értelmiségieket, akkor sokkal jobban meg kellene őket ismernünk, és akár az igehirdetésben, akár a különböző programokban sokkal tudatosabban kontextualizálnunk kellene az evangéliumot az ő életükre nézve: nekik mi lehet az örömhír az örömhírben. Az az igazság, hogy ezt a munkát nem igazán végezzük el. Sem én, sem a gyülekezet. Talán azért nem, mert van egy másik réteg, akit meg így érünk el. És az is igaz, hogy nagyon nehéz különböző csoportokat egyszerre megszólítani. Lenne hova fejlődnünk ebben.

Egy emberként emlegeted a gyülekezetet, pedig sok és sokféle ember tartozik ide, mégis mintha nálatok mindenkinek szívügye lett volna a misszió az elmúlt években és az ma is. Hogyan lehetséges ez?

Először is, annak kellene lennie a normának, hogy Jézus Krisztus egyháza egy irányba tart. Amikor sok irányba tartunk, széthúzás van, az a betegségünk jele.
Másodszor, mi egy irányban is maradtunk. Nagy konfliktus, botrány, szakadás nem volt a gyülekezet életében eddig - Isten ajándéka, hogy megőrzött bennünket. Lehetett volna, vétkezünk, elrontunk dolgokat, rosszul döntök én is, más is. Isten kegyelme, hogy amikor valamilyen nehézség volt, az evangélium által túl tudtunk lépni a nehéz, súlyos kérdéseken is. Harmadszor, a gyülekezet egysége azon is múlik, hogy a lelkipásztor és a presbitérium egységben van-e, van-e közös látása. Ezért a választásra is úgy készülünk, hogy már korábban bevonjuk a jelölteket a presbitérium munkájába, hogy legyen folyamatosság, ha cserélődnek is a presbiterek - ez elősegíti a presbitérium egységét. Ezen kívül évente kétszer elvonulunk egy hétvégére, ahol közösen beszélünk a gyülekezetről, átgondoljuk, hol tartunk, merre menjünk tovább, imádságban hordozzuk ezt a kérdést és egymást is. Tudatosan dolgozunk tehát azon, hogy a gyülekezet vezetésében meglegyen ez a lelki egység, közös látás, közös irányultság, testvéri szeretetkapcsolat. Jó esetben ebből valami átmegy a gyülekezet életére.

A lelkipásztor és a presbitérium felelőssége, hogy látást adjon, ami mutatja, merre megyünk. Mivel tanítjuk is, visszautalunk rá a gyülekezeti alkalmakon, valamint a döntések meghozatalakor, az elkötelezettebb gyülekezeti tagoknak lehet róla valami fogalma.

Hogy születik a látás?

A látás teológiai látást jelent: mit jelent számunkra az evangéliumot megélni itt, a városban. Ezt rögzítettük évekkel ezelőtt, és meghatároz mindent, amit teszünk. Annak összefoglalása, milyen gyülekezet szeretnénk lenni, és hogy szeretnénk ezt elérni. Hogy ezen a nagyobb látáson belül egy-egy időszakban mire helyezzük a hangsúlyt, azért a gyülekezet lelkésze a felelős – de a presbitériummal egyetértésben kell ezt kimunkálni.
A nagykorú gyülekezet hangsúlyához kapcsolódó új gyülekezeti koncepciót egy éve tártam a presbitérium elé először. Ennek a lényege a gyülekezeti tagoknak az eddiginél sokkal átgondoltabb képzése, segítése, hogy felnövekedjenek a Krisztusban. Ők egy évig forgatták ezt a gondolatot. Át kellett gondolnunk, ki kellett dolgoznunk, mit jelent felnőtt gyülekezetnek lenni. Ez a látás az én szívemben született, de az egész presbitérium látásává lett közös munka, közös imádság alapján. Hosszabb folyamat volt, mire mindenki azt mondta, hogy igen, erre megyünk. Csak így tudtuk aztán képviselni a gyülekezet előtt, és ezután kezdtük el megvalósítani a gyakorlatban.

Hogy ennyire komolyan vegyék a gyülekezeti tagok a saját fejlődésüket és a missziót, talán csak akkor lehetséges, ha úgy látják, az életük pár évtizede arra adatik, hogy minél többeket odavonzzanak Istenhez, nem?

Erre adatik, de arra is, hogy minél több mindent Istennel éljünk meg: az apaságot, a tanárságot, a barátságot, a munkát, mindent. Mit jelent nekem mindezekben a szerepeimben, dolgaimban Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként élni; hogyan lehetek ebben a társadalomban Isten küldötte? - sokat beszélünk erről a gyülekezetben.

Annál nagyobb elköteleződés nincs, mint amit Jézus az evangéliumban kínál: "ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem", mert "aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti azt" (vö. Máté evangéliuma 16. rész, 24. vers), Lukács evangéliuma 17. rész, 33. vers). Végül is csak ezt kellene megélnünk... Az evangéliumnál kevesebbet nem próbálhatunk adni vagy kérni, de hát az evangéliumnál többet meg nem lehet.

Az evangéliumból nemcsak áldás, hanem felelősség is fakad a keresztyén emberre nézve. Isten nemcsak elhív, hanem el is küld; elkötelez arra, hogy az egész életünkkel szolgáljuk Őt. Ez a szolgálat, az egész életünk, nagyobb, mint a gyülekezetünkben végzett konkrét szolgálat, de az is benne van. A gyülekezetünkben érték, hogy mindenki megtalálja, Isten milyen ajándékokat ad neki, milyen elhívást helyezett a szívére, hol tud a közösségi életben részt venni. A cél, hogy mindenki a maga helyén dolgozzon, tegyen a Krisztus testének épülésére, növekedésére. Nekünk, lelkipásztoroknak az a feladatunk, hogy segítsük, tanítsuk, képezzük, bátorítsuk a gyülekezeti tagokat, hogy megtalálják a helyüket, mert így növekszik a Krisztus teste számban és érettségben. Ahol egy-két ember végzi a szolgálatot, a többi pedig fogyasztja, ott valami hiányzik a közösségből.

Amikor lelki ajándékokról esik szó, általában annyit értünk ezen, ki az, aki finom sütit tud sütni, vagy kit lehet kiállítani beszélni sok ember elé. A kevésbé emlegetett ajándékokat tekintve biblikus gyülekezetnek tartjátok magatokat? Tanítói, prófétai ajándék - ezekkel szoktatok-e foglalkozni?

A református egyházban minden gyülekezet biblikus gyülekezetnek tekinti magát. Én nem merném állítani, hogy mi lennénk a biblikus gyülekezet, vagy akár, hogy készen lennénk. Úton vagyunk, és bízunk abban, hogy Krisztus egyre inkább az Ő tetszésére formál bennünket. Mi prófétai ajándékról nem beszélünk különösebben, ami nem jelenti azt, hogy egy-egy lelki beszélgetésben, imaszolgálatban a prófécia, a nagyon személyes bátorítás, biztatás, vigasztalás értelmében ne jelenne meg. Megjelenik a hit ajándéka is emberek életében, ami nem az üdvözítő hitet jelenti, hanem azt, amikor valaki bizonyosságot kap valami felől. Amikor templomot építettünk, az elején nem hittem, hogy lesz belőle bármi, és volt valaki, aki úgy tudta mondani, hogy Isten meg fogja adni, amivel engem is bátorított. Nem mindenki evangélista, de van, akinek van ajándéka arra, hogy megszólítsa az embereket, elhozza őket, beszélgessen velük. Van, akinek az imádságra van ajándéka, van, akinek a vendéglátásra. A nem lelkészként tanítók nem annyira jelennek meg a gyülekezetünk életében, csak a házi csoportokban. Szeretnénk fejlődni ebben is.

Beszélünk arról, hogy várjuk a gyógyulást, a gyógyulás ajándékát, ahol nem különösen választanám el vagy állítanám szembe a fizikai meg a lelki-érzelmi gyógyulást. Ebből is szeretnénk sokkal többet látni, mert nagyon sebzettek az emberek. Hol van a keresztyén közösségekben Jézus gyógyító jelenléte? Miért szervezi ki a keresztyén egyház a pszichológiának a gyógyulást? Nem a pszichológia ellen beszélek, de kérdés nekem, mi hiányzik az életünkből. Nincs a keresztyén gyülekezetben és az evangéliumban önismeret - ezért önismereti csoportra van szükség? Nincsen lelki, érzelmi gyógyulás – ezért terápiákra van szükség?

Jó, hogy vannak mindezek, Isten használja őket, de például nem mindenkinek van pénze terápiás beszélgetésekre. Mi hiányzik az igehirdetésünkből, a közösségi életünkből, az imádságunkból, ha a keresztyén egyház - legalábbis úgy látszik - mindezeket kiszervezi, mert nem tud választ adni a lelki bajokra? A lelkipásztorok kiképzik magukat terapeutákká, mentorokká, coachokká, mintha az evangéliumban ezek nem lennének ott. Nem ezek ellen beszélek, engem a kérdés izgat leginkább: hol van Isten és az evangélium ereje a gyülekezetünkben, hogy a gyógyulás, az előrejutás nem történik itt, közöttünk? Különben meg történik, mert vannak szép példái az önismeretnek, a gyógyulásnak, de több példa kellene.

Mi az, amit vársz, remélsz, és amiben szeretnél változást látni az egyházban?

Szeretném látni, hogy számtalan új gyülekezet születik még Budapesten. Ha ez meg tudott történni velünk, miért ne tudna megtörténni másokkal is a következő időszakban? Az egyházban pedig szeretném azt látni, hogy mi, lelkészek az evangéliumban, Krisztusban valóságosan testvérek vagyunk. Olyan szeretetközösség részesei, amelyben maguk a kapcsolatok annyira erősek és fontosak, hogy ha mellékes dolgokban nem ugyanazt gondoljuk is, akkor sem támadjuk egymást.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás 

(Az évek óta tartó ismeretségre tekintettel az interjú tegező formában készült el.)