A tágas nappaliban a sok évszázados kultúra, az értelmiségi munka tárgyi emlékei és a könnyed légkörű, békességes Krisztus-követés atmoszférája leng körül. Valami hiányzik, pontosabban valaki. Gabi néni nem az elveszett özvegyasszony benyomását kelti, hanem azét, aki szeretett társával együtt eltemetett egy darabot saját magából is. De nem ő húzta le a rolót, sokkal inkább János bácsi szeretete maradt vele. Talán ez az ambivalens, gazdag hiány az, ami minden eddiginél jobban megízlelteti, hogy vár ránk odaát Valaki - tűnődöm. Ehelyett azt kérdezem meg, hogyan ismerkedtek meg férjével.

- János bácsi előbb szeretett engem. Diákkorunk óta ismertük egymást, a Deák téri ifjúság, ahová tartoztam, és a pasaréti ifjúság, amelynek egyik vezetője ő volt, gyakran összejárt, közös lelki alkalmaink voltak. Nem gondoltam, hogy János bácsi felfigyelt rám, aztán amikor kiderült, egy évig leveleztünk. Nem akartam papné lenni. Számomra eszményi dolog volt lelkészfeleségnek lenni, és nem éreztem rá alkalmasnak magam, egyébként sem szerettem kitűnni.

Őszinteség és bizalom - Gabi néni szerint együtt jár a kettő, ennek is köszönhetik évtizedeken át tartó boldog házasságukat. Éppen 1956-ban fogadtak örök hűséget egymásnak.
- Nagyon szerettük egymást, kölcsönös tiszteletben és megbecsülésben éltünk. Kanálcsörgés csak a gyerekek miatt volt köztünk, két fiút neveltünk, egyikük operatőr lett, másikuk festőművész - mindig én voltam velük a szigorúbb. De János bácsival nem tértünk nyugovóra addig, míg nem tisztáztuk, ha valamivel megbántottuk egymást.

Kemény munka és boldogság
Huszonnyolc évig volt papné Gabi néni, előbb Etyeken, majd Szentendrén.
- János bácsi hajnal négykor már a kukoricaföldön dolgozott, reggel nyolckor pedig a lelkészi hivatalban ült, tiszta ruhában. A parókia éjjel-nappal nyitva volt, jöttek is hozzánk sokan. Nem volt fürdőszoba, angolvécé, nehéz anyagi körülmények között éltünk, a férjem mégis boldog, kiegyensúlyozott ember volt. Sokat dolgozott, egy papkert is tartozott a parókiához. Nekem a főzés, bevásárlás, az asszonybetegek látogatása volt a feladatom, ezt természetesnek vettem, örömmel töltött el. Nem szerettem, ha nagytiszteletű asszonynak szólítanak, nem voltam oda a rangért. Mindig is azt tartottam, hogy önmagunknak és a jogos elvárásoknak kell megfelelnünk.

Mindenben társak voltak, Gabi néni a vasárnapi prédikációra készülés közben is segítette férjét.
- Én voltam a gyülekezet hangja: ha sok volt az illusztráció, kihúzattam. János bácsi hallgatott rám, teljesen egyenrangú félként kezelt. Ő minden álszerénység nélküli, igazán szerény ember volt.

A krumplinyomó
A gyülekezetben eltöltött évek után újabb huszonnyolc évig leginkább a professzornéi megnevezés illett volna Gabi nénire. Férje az etyeki, majd a szentendrei gyülekezeti szolgálatot követően a budapesti teológia Újszövetségi Tanszékének vezetője lett, az intézményben tanított haláláig.
- Nehezen szoktam át, hiányzott a gyülekezet. De mivel tudtam, hogy János bácsi az Istentől rendelt párom, nem volt kérdés, hogy ha máshol jelölte ki Isten a helyünket, akkor mennünk kell.

Egy évbe telt, mire Gabi néni ismét talajt érzett a lába alatt, addig szenvedett a gyülekezet nélkül - de csak míg újra nem gondoskodhatott egy közösségről.
- Háromfajta diák tanult itt akkoriban: határon túli magyarok Erdélyből és Felvidékről, dunántúli és dunamelléki református fiatalok és afrikaiak. A férjem három alkalommal volt évfolyamfelelős, ez öt évre szóló elköteleződést jelentett. Nem volt még konyha, hogy a teológusok főzhessenek magukra, ezért szívesen láttuk őket meleg vacsorára. Sokszor megesett, hogy éjjel főztem másnapra, mert napközben dolgoztam.

- Míg János bácsi élt, olyan diákok is bejöttek hozzánk, akiket nem tanított. Régen az egész háztartásunk - Szűcs Zsuzsa nénié meg Boross Márta nénié is (Szűcs Ferenc professzor és Boross Géza professzor feleségei - a szerk.) - a diákoknál volt - nevet.
- Sosem felejtem el, egyszer krumplinyomó kellett nekem. Bementem Jánoskám dolgozószobájába, mondom: „Édesem, ne haragudjál, hol a krumplinyomó, megint valamelyik diák elkérte?" Azt mondja: „Igen, Szívem, de nem tudom, hogy melyik." - „Azt se, hogy hanyadéves?" - „Nem tudom, de hagyd, majd összetöröm neked a krumplit." - „De gesztenyepürét nem tudsz összetörni..."

A teológáknak Gabi néni teadélutánokat is szervezett havonta egyszer.
- Ilyenkor kölcsönösen megosztottuk egymással a problémáinkat, hasonló volt, mint egy gyülekezeti közösség.
Egy ilyen alkalommal esett meg az is, amikor az egyik teológa felsóhajtott: „Olyan lelkészfeleség akarok lenni, mint Gabi néni!"
- Persze, ő végül nem lelkész felesége lett...

Orvos akart lenni
Neki az volt az első, hogy férje számára megfelelő közeget teremtsen a munkához és a tanuláshoz, hogy ki tudjon bontakozni saját területén - ismeri el.
- János a Lónyay gimnázium legjobbjai közé tartozott, egészen tizenhét éves koráig vegyészmérnöknek készült. A felvételin megkérdezte tőle Pap László dékán, hogy miért jött mégis a teológiára, erre ő azt mondta, hogy elhívást kapott, és nem mert nem ide jönni.
A férje tanárként is mindig sokáig dolgozott, készült, tanult - folytatja.
- A nagydoktoriját kitűnőre védte meg. Számos díjjal el is ismerték a munkáját, valóban szép, értékes, értelmes életet élt.

Gabi néninek diákként szintén határozott elképzelései voltak arról, mivel szeretne foglalkozni.
- Orvos akartam lenni, de az ötvenes évek elején nem vettek fel az egyetemre, mivel nagyon vallásos családban nőttem fel. Nekem természetes volt, hogy templomba, istentiszteletre, ifire járok. Tizenöt évesen, a konfirmációm után egy evangelizáción ébredtem rá, hogy Jézus Krisztus az én Megváltóm. Külmisszióba vágytam, hogy betegeket gyógyíthassak, de miután orvos nem lehettem, ápolónőnek pedig nem voltam alkalmas, szőni tanultam. Az Iparművészetire nem jutottam be, végül is mérlegképes könyvelő lettem, ebben a szakmában dolgoztam évtizedekig.

A burkon kívüli világ
Szabadidejében Gabi néni nagyon szeretett kézimunkázni is, keramikusi és textilművesi munkáját nívódíjjal tüntették ki. Nyugdíjazásáig dolgozott, Szentendrén már a helyén érezte magát: a néprajzi múzeumban elmerülhetett a szebbnél szebb bútorok, textilek világában, amelyekről részletes leírásokat készített. Kiállításokat rendezett, mint mondja, ekkoriban tett szert szélesebb látókörre. Mosolyogva jegyzi meg: az egyház kötelében dolgozó férje sokkal inkább burokban élt. Világi közegben más volt beszélni az evangéliumról is.

- Akkoriban nagyon nehéz volt bizonyságot tenni arról, hogy Krisztus a Megváltóm és nekem ő a vezetőm, de volt úgy, hogy szinte kérték, hogy beszéljek róla. Előfordult, hogy valaki azt mondta: „persze, pap a férjed, titeket ezért fizetnek." Máskor viszont, amikor kórházban voltam, megszólított valaki, hogy „Te olvasod a Bibliát? És érted is?" Mondom, nem mindent értek, de azért van a kalauz, vagy majd megkérdezem a férjemet - mondtam, és bevallottam, hogy lelkészfeleség vagyok. Nem mindig. Nem félelemből, hanem mert nem tűnt fontosnak. A közvetlen környezetem, munkatársaim tudták. A Rákosi-időkben történt, hogy kórházban feküdtem, és belépett a kórterembe egy református lelkész. Akkor föltettem a kezem, hogy én református vagyok, jöjjön oda az ágyamhoz. Mikor ezt látták a többiek, volt, aki megkérdezte, járok-e gyülekezetbe is, aztán felsóhajtott: „De jó lenne nekem is ilyen fogódzó!"

Sokat volt kórházban, a betegágyat mindig szolgálatnak tekintette - teszi hozzá.
- Mindig azon voltam, hogy a magatartásommal ne botránkoztassak meg senkit, hanem azok javára legyek, akikkel össze vagyok zárva - akár csak egy pohár vízzel, vagy azzal, hogy elkísértem a szobatársaimat egy-egy vizsgálatra.

Ébredésért imádkoznak
Miután megtért, az egész rokonságot meg akarta téríteni - emlékszik vissza Gabi néni.
- Rettenetesen odavoltam, és annyira éreztem a felelősséget, hogy meghalnak, elkárhoznak, mert nem hallottak Jézusról. Volt olyan is, aki azt mondta édesanyámnak, „hagyjad szegényt, hadd mondja", meg volt, akit érdekelt is.
Már kevésbé kezdeményező, bár mint mondja, ma talán nagyobb szükség lenne arra, hogy az emberek halljanak az örömhírről. Csakhogy nehezére esik kimozdulni, a testi nyavalyák lekötik az energiáit és az idejét. Mégis van egy imalistája, amit igyekszik szívből végigimádkozni. Mint mondja, ő maga is „ébredési gyerek", ahogy az akkori pasaréti ifjúság nagy része. Akik még megmaradtak a régi csapatból, azokkal, ha csak teheti, csütörtökönként találkoznak, hogy együtt imádkozzanak.
- Az a nevünk, hogy „Egymás terhét hordozzátok", és hordozzuk is, tényleg imádságban, vagy ha valaki bajban van, anyagilag is.

Minden alkalommal könyörögnek az ébredésért - árulja el. A kérdésre, hogy ezért mit lehet emberileg tenni, Gabi néni egyszerűen és határozottan felel:
- Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de én a naponkénti megtérés híve vagyok. Nem abból élek, hogy 49-ben elfogadott engem az Úr Jézus vagy én fogadtam el, hanem annak, hogy naponta le kell borulni, tisztázni a dolgaimat és újra elindulni. Igazán a magunk belső lelki életére kell odafigyelni. Sok minden elvonja a figyelmet ettől. Ma már én is szörfözök esténként a tévécsatornák között - valamikor bűnnek ítéltem a rádiót, tévét. Most viszont, azt mondom, ennyi idősen mihez kezdjek szinte mozgásképtelenül? Nem vagyok elégedett magammal, hiányolom, hogy nem úgy gondolkodom, mint azelőtt. Évtizedekig az volt az első minden nap, hogy Igét olvasok. Ez lenne a normális, igyekszem is minden délelőtt és este csendességet tartani. Sajnos az életem rendetlenebb lett, mióta nincs János bácsi. A külföldön élő húgom azért minden nap elküldi e-mailen az Igét és a hozzá tartozó magyarázatot, amit a férjével olvastak. Skype-olni is szoktunk, ilyenkor mindig megkérdezi, ma miben lettem erősebb, miben voltam gyenge. Sokszor inkább a gyengeségről beszélek. Sok testi nyavalyával küszködök, de minden este úgy fekszem le, hogy „Uram, ha akarod, holnap reggel fölébredek. Ha akarod, adsz új napot." 

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás