Az üdvtörténet döntő állomásait szemlélve  költőinek tűnik a kérdés: meg lehet-e érteni az üdvtörténeti események nagy titkait? A Heidelbergi Káté sorai jutnak eszünkbe Áldozócsütörtök ünnepén válaszadási kísérletként: „Mit használ nékünk Krisztus mennybemenetele? Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk közbenjárónk. Másodszor: hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy ő, mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén fel  fog venni oda. Harmadszor: hogy Ő viszont zálogul Lelkét küldi alá nekünk, kinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, hol a Krisztus van, ülvén Istennek jobbján”.

Lehet-e tisztábban, egyértelműbben, veretesebben megfogalmazni a mennybemenetel titkát? A Káté válasza a hívő ember számára hit által megragadható üzenetet hordoz erről a titokról, ugyanakkor ezernyi kérdés támad Jézus mennybemenetelével kapcsolatban. Elég felütni egy klasszikus dogmatika könyvet és az ember szembesül ezekkel a kérdésekkel.

Sok teória, sok elképzelés kínál megoldási javaslatokat a „hogyan” kérdésével kapcsolatosan.
„Eltűnési teória:” eszerint Jézus teste egész egyszerűen eltűnt.
„Csalási teória”: ezt főleg egy Paulus nevű heidelbergi hirhedt racionalista tanár vallotta, aki szerint a mennybemenetel tényét úgy kell magyarázzuk, hogy Krisztus úgy tűnt el a tanítványok szeme elől, hogy a hegy tulsó oldalán leszaladt.
„Mitosz elmélet”: nincs könnyebb dolog, mint analógiaként a vallástörténeti iskola ún. eredményeihez fordulni, és azok alapján a Szentírás minden tanítását valótlannak és értéktelennek bélyegezni.
„Pankrisztikus elmélet”: eszerint Jézus valahogy „feloldódott” az univerzumban, hiszen mindenhol jelenvaló isteni lényege ezt lehetővé tette.

Hit által megragadható üzenet a Heidelbergi Káté szavaival… ugyanakkor számos kérdés a mennybemenetel titkát kutatva…

De hogyan is fogalmaz az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv?
„És mikor Jézus ezeket mondta, szemük láttára felemeltetett, felhő fogta el őt szemeik elől. És mikor szemeiket az égre függesztették, mikor ő elment, két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, akik szóltak: Galileabeli férfiak, miért állotok  nézve a mennybe? Ez Jézus, aki felvitetett, eképpen fog eljönni”. (ApCsel 1,9-11)

Titok! Meg lehet magyarázni? Nem, mert titok! Lényege az, hogy titok! Meg lehet fejteni? Nem, Mert titok! Be lehet bizonyítani? Nem, mert titok! Mit lehet hát tenni? Szemlélni lehet! Rácsodálkozni lehet! A tanítványok áldozócsütörtök napján ezt teszik! Rácsodálkoznak a titokra és szemlélik azt! És ami ezt követi döntő dolog: engedelmesség születik és cselekvés fakad ebből a rácsodálkozásból!

Sokszor arra gondolok, hogy Isten nem csak az üdvtörténet nagy történéseivel kapcsolatban hív erre a tanítványi magatartásra, hanem életünk Általa irányított eseményeivel kapcsolatban is! Milyen sok esetben igaz mindannyiunkra nézve, hogy Isten nem engedte érteni a körülöttünk zajló eseményeket. Nem engedte megfejteni az okokat és a célokat. Az eseményekre a TITOK pecsétjét ütötte. Mindeközben azonban engedte szemlélni az Ő életformáló hatalmát és az életesemények mögötti gondviselő szeretetét! Nem engedte meg, hogy megfejtsük a titkokat, de engedte szemlélni az Ő hatalmát és kegyelmét! Mennyi történésre, életszakaszra, külső és belső folyamatra volt ez már igaz mindannyiunk életében! A hívő ember sem kap kijelentést a titkok megfejtésére nézve, de kap lehetőséget azok szemlélésére és Isten munkájára történő rácsodálkozásra! Ez áldozócsütörtök egyik nagy csodája!

 Ugyanakkor a történet folytatódik: „Akkor megtértek Jeruzsálembe a hegyről, mely Olajfák hegyének hivatik, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombat napi járóföldre”.

Ki mondta a tanítványoknak, hogy ezt tegyék? Senki! Mondta ezt Jézus nekik korábban, hogy eképpen cselekedjenek? Itt a szövegből nem derül ki, hogy mondott volna ilyet! Sok minden mást mondott közvetlenül mennybemenetele előtt. De ezt így nem! Azt például mondta, hogy vannak dolgok, amik nem a tanítványokra tartoznak és vannak feladatok: a tanúságtétel szolgálata Jeruzsálemben, Júdeában és a föld végső hátáráig. Azt azonban nem mondja, hogy menjenek fel a felházba együtt, közösen és imádkozzanak. Pedig húsvét után nagyon direkt hangon szól a Feltámadott tanítványaihoz, hogy mikor és hova menjenek, ahol majd találkoznak Vele – hiszen Ő előttük megy Galileába. Áldozócsütörtök napján nem hangzik ilyen direkt felszólítás – a tanítványok mégis elkezdenek egy irányba mozdulni, egy emberként lépni.

A Szentírás tudósításából úgy tűnik, hogy van egy láthatatlan húzó erő, ami ezeket az embereket egy irányba viszi.  Itt nem beszélnek össze, nem tanácskoznak, nincsenek érvek és ellenérvek, de van egy megfoghatatlan húzó erő, ami egy irányba viszi őket.  Fel szoktam tenni ezt a kérdést magamnak, – sokszor félve – hogy létezik-e köztem és a mellettem élők között ez a bizonyos láthatatlan húzó erő, ami bennünket egy irányba visz? Nem széthúzva, elszakítva, ide-oda rángatva, bizonytalanul, tanácstalanul, vagy éppen egymásnak ellentmondva szándékosan egymás ellen, hanem egy irányba, ennek a láthatatlan húzó erőnek engedelmeskedve. Egy cél, egy ügy, egy akarás, egy szolgálat, egy Úr irányába indulva, eme titokzatos láthatatlan húzóerő által. Szavak nélkül, vagy éppen szóval bizonyságot téve, a lényemmel, másokért végzett szolgálatommal, a helytállásommal, hiteles tanítványi lelkületemmel ezt a húzó erőt erősíthetem az enyéim közt! De nagy dolog ez! De nagy tapasztalás ez! De nagy lehetőség ez!

A szentíró név szerint felsorolja a jelenlévőket: Péter és Jakab, János és András, Fülep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon a zélóta, Judás, a Jakab fia stb. Sőt még asszonyok is vannak. Milyen sokszínű tanítványi sereg!. Milyen sokszínű közösség. Mennyi különböző ember! Van itt zélóta, korábban bizonytalankodó és hitetlenkedő, hirtelen haragú és ki tudja még hány féle ember.  De ez a sokszínű közösség most döntő dolgot tesz: egy szívvel és lélekkel elkezdenek imádkozni és könyörögni. Ez áldozócsütörtök második nagy lehetősége! Hogy ez megtörténjen! Hogy ezt az egy szívvel-lélekkel való egységet átéljük! De nagy dolog ez is! De nagy tapasztalás ez is! De nagy lehetőség ez is!

 Félve szoktam feltenni a kérdést magamnak, hogy miért nem sikerül, ha nem sikerül és mi által sikerül, ha sikerül? Reménykedve szoktam feltenni a kérdést: mit kell tennem, mit kell tennünk, hogy sikerüljön?

Szabó Lőrinc sokak által ismert verse jutott eszembe e kérdést kutatva:

„Dsuang Dszi mester erdejében ültem
        és szólt az egylábú virág:
- Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
        én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: - Irígyeld a kígyót:
        annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
        az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
        - Óh, szél - mondta panaszosan -
te játszva átsuhansz az óceánon,
        s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: - Látás, te legyőzöl,
        te szárnyatlan és testtelen! -
- Mint engem a gondolat! - mondta búsan
        s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,
        de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
        és harc és kétségbeesés; -

és szólt Dsuang Dszi: - Hiába, ez a törvény,
        ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
        halj meg és ne törődj vele!

(Az irigység erdejében)

Miért nem sikerül a kis virágnak,a  száz lábúnak, a kígyónak, a szívnek, a látásnak egy szívvel és lélekkel örülnie egymásnak? Egy szívvel és lélekkel örülnie annak, amit a másik birtokol, amit a másik tud, amire a másik képes? Hát azért, mert „ez a törvény, ez az irigység erdeje...” Neki miért van, nekem miért nincs? Neki mért jár, nekem mért nem? Neki mért ennyi jár, nekem meg mért csak annyi? Ő mért szalad, én mért csak állok? Ő szárnyal én a porban kúszom… Az „irigység erdeje”… az irigység világa…

Mennyivel más, mennyivel több ez: „egy szívvel és lélekkel foglalatosak voltak”… Hát akkor miért ne akarnám ezt én is így? Miért ne akarhatnánk mi is így? Mennyivel többet adhatnánk egymásnak! Mennyivel többet kaphatnánk egymástól! Váci Mihály mintha ismerné ezt a titkot:

„Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna. 

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos 
együtemben.

Szállj hát velem 
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással”. 

( Két szárny) 

Ha ide eljutnánk egyszer, de csodálatos lenne! Egyszer felismerni ezt:  én nélküled „hullongó toll” vagyok, de melletted lehetek „szárny” is. Akár egy-egy pillanatra, akár napi nyolc órára, akár otthon, akár a munkahelyen… egy egész életen át lehetek melletted szárny, amely emel, amely magasra röpít, amely közös útra hív!

Elképzelhető, hogy ezért is történik áldozócsütörtök és ezért adatik majd a pünkösdi ajándék?

Úgy vélem igen! Hát akkor csodálkozzunk rá a titokra, szemléljük benne Isten végtelen hatalmát és közben szülessen engedelmesség az egy szívvel és lélekkel való közös tanítványi életre!

Veszelka Tamás