Nem a klasszikus értelemben vett szépirodalmi művet ajánlok elolvasásra. Talán nem is szépirodalmi, nekem mégis az az érzésem volt, miközben olvastam, hogy regényt tartok a kezemben. Egy erős, kitartó, sok mindent megélt, sokat bántott nő életének regényét, aki mindezek után is: megy tovább.

Péterfy-Novák Éva pszichológusa javaslatára írta ki magából kíméletlenül őszintén az érzéseit és a saját történetét. Talán akkor még nem is sejtette azt, hogy írásaiból előbb blog, aztán könyv lesz, hogy több ezren követik majd a facebookon, és hogy rengeteg embert érint majd meg az ő végtelenül intim és már-már zavarba ejtően személyes írása.

A szerzőnek súlyosan értelmi fogyatékos gyermeke született a nyolcvanas években. Zsuzsika orvosi mulasztás, vagyis inkább nemtörődömség és szakmaiatlanság miatt élte le hét életévét ágyhoz és édesanyjához kötötten – előbb szülei lakásában, később az egri gyermekotthonban. A szerzőnek fiatal nőként a gyermeke betegségével és bántalmazó férjével is meg kellett küzdenie, aki az idő előrehaladtával egyre agresszívebb lett, párhuzamosan azzal, ahogy felesége egyre inkább öntudatra ébredt.

Ez a könyv a főszereplő fejlődéstörténete: annak a leírhatatlan erőnek ad testet, hogy mindig érdemes, hogy mindig menni kell tovább, hogy az élet – akármilyen is – ajándék, hogy az életünk Isten kezében van és ő sokkal jobban tudja, hogy mi mire jó, mint mi. Lám, itt van egy középkorú nő, aki rengeteg nehéz napon van túl, aki joggal mondhatta volna, hogy köszönöm, ebből nem kérek, kiszálltam. De nem teszi. És miért nem? Mert szeret, és mert bízik az életben.

Meg is kapja az idő múlásával azt, amiben bízik: a tudást és az ebből fakadó határozottságot. Képes változtatni saját magán. Képes kimondani több éves keserűségeket, képes letenni több éves terheket és képes elutasítani a rosszat. Türelem kell hozzá. És érettség.

Ez a könyv annak a története, hogy nem szabad csüggedni, hogy a mi időnk mindig éppen az az idő, amiben benne vagyunk, és ha úgy tűnik is, hogy tőlünk mindig csak elvesznek valamit, el fog jönni az a perc, amikor nem elvesznek majd tőlünk, hanem mi adhatunk, ez pedig a felszabadulás érzésével ajándékoz majd meg minket. Ehhez viszont pucérra kell vetkőznünk – nem feltétlenül mások, de magunk előtt egészen biztosan.

Ez a könyv az én születéstörténetem, az én anyaságomé és apaságomé. És az Öné is, a tiéd is, mindannyiunké. Úgy szabadít fel, hogy megríkat. Úgy ad, hogy pofon vág.

A szerző merész, és nyersen, szókimondóan fogalmaz, de éppen ez az erőssége: a valóságról szól. A valódi emberről, a valódi sorsról. És a valóságban kétségkívül benne van néhány csupasz hátsó és a szívfacsaró boldog(talan)ság.

(Péterfy-Novák Éva: Egyasszony)

Bokor Ágnes