Sokunk számára jelkép-értéke volt annak, hogy a már tizenegy esztendőssé cseperedett Protestáns Újságírók Szövetsége 2015-ös közgyűlését éppen pünkösd hetében tartotta. A lassan törzshelyünkké vált, kopárságában is otthonossá beszélgetett Bródy Sándor utcai pince-különterem falán ugyan nincsenek (alapvetően nem-szakrális színhely lévén, nem is lehetnek) igés lapok, lelki szemeink előtt azonban az este folyamán többször is megjelenhettek az alábbi sorok: „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának.” (Ap. Csel. 2,1 – Károlyi Biblia) Akik ezt az igehelyet magyarázzák, többnyire az „egy akarattal” szókapcsolatra helyezik a fő hangsúlyt. Ezúttal, nem eredetieskedő célzattal, hanem a helyzet pontos jellemzése érdekében toljuk el az idézett kiemelést az „együtt valának” irányába. Mert éppen ez az a jelenség, amely az Úr 2015. esztendejében annyi szakmai és magánjellegű társulásból olyan fájdalmasan hiányzik. Sokan jönnek ugyan össze ilyen-olyan célzattal, de nagyon gyakran bizony csak céltalanul, közönyösen téblábolnak egymás társaságában. És ez még a jobbik eset. Gyakoribb a nyílt, vagy fojtott egymásra-acsarkodás, vetélkedés, irigykedés, a riválisnak érzett társak kíméletlen félrelökdösése. A PRÚSZ égöve alatt – tapasztalom már negyedik esztendeje – ez egészen másként van. Nem áll szándékomban szentté idealizálni – hála Istennek – egyre növekvő számú csapatunkat; egyházi kötődéseink, témáink, gyakran szolgálati helyeink ellenére mi sem mentesülünk az emberi gyöngeségek alól. Azonban: a jelenkori „fősodorral” ellentétben, mi még tudunk érdeklődni egymás munkája, könyvei, leírt és elmondott szavai iránt. És érdekel bennünket társaink lelki és fizikai jól-léte, tudunk aggódni egymásért és hálát mondani egy-egy társunk gyógyulásáért. Pedig legalább annyira különbözünk egymástól, mint az első pünkösdön ama Tizenkettő. De ahogyan teremtő Istenünk nem tesz különbséget köztünk képzettség és képességek szerint, úgy ebben az egyáltalán nem „korszerű”, mert nem irgalmatlanul sikerközpontú kis protestáns tollforgatói demokráciában mi is egyformán megbecsüljük, figyelemmel meghallgatjuk az önkéntes munkát végző önképző evangelizátort, a neves médiaszemélyiséget, vagy a magasan képzett egyetemi embert. Fölöttünk tehát nemcsak az egyházi év e kitüntetett szakában, nemcsak a pünkösdi rózsa virágzása idején lobognak a bennünket egy nyelvre, egymás megértésére hangoló pünkösdi lángok, hanem minden időben. Ez természetesen nem személyes érdemünk, nem valamiféle „megszentelt elitség” jele, hanem a nagybetűs Egy Akarat eléggé meg nem köszönhető ajándéka. Ez az ajándék olyan erőt ad mindnyájunknak, hogy készek vagyunk az egyházi újságírást – ezt a gazdagságot és hírnevet aligha termő szolgálatot – a legnehezebb körülmények között is folytatni, a toll és a számítógép-billentyűk szerény, köznapi apostolaiként. Olvasóinknak is hálával tartozunk azért, hogy visszajelzéseikkel, biztatásukkal segítenek abban, hogy kifogyhatatlan örömmel és bizakodással dolgozzunk, az egyre nehezedő külső körülmények szorításában is.

Tegnap este találkoztunk. Azóta is újra és újra előveszem e találkozás kedves tárgyi emlékeit. A testvér-felekezetektől kapott újságokat, a baptista egyház tollait és madárlátta ajándék-csokoládéit, de főleg a sok-sok baráti szót és mosolyt – s lám, máris van útravalóm a következő napokra!

Petrőczi Éva