Miért kellene várni?
Egyetemistaként ismerkedtek meg egymással, és Tamás két hónap után eljegyezte Anitát.
Történetük ma egyáltalán nem hétköznapi, hiszen nem vártak sem az első munkahelyig, sem az egyetem végéig házasságkötésükkel.
– Előttem van az a kép, amikor Anita szobájában beszélgettünk és szóba került, hogy mikor fogunk összeházasodni. Ahogy mérlegeltük a lehetséges időpontokat, egyre inkább azt éreztük, miért is kellene nekünk várni. Nagyon fontos volt számunkra, hogy sokat és intenzíven legyünk együtt, sokat találkozzunk. Más friss házasok is megerősítik azt, amit mi is átéltünk, hogy megfizethetetlen az, hogy házasként együtt tudunk lenni, és nem arra kellett várni, hogy időnként egy-egy randi erejéig találkozzunk. Ott voltunk egymás mellett, együtt éltük át az örömöket és a nehézségeket is – mondja Pafkó Tamás.
– Egyre inkább hamvába holt ötletnek tűnt, hogy a házasságkötésünk előtt befejezzük a tanulmányainkat. Hiszen másfél-két év lett volna még hátra addig, amíg én végzek építészmérnökként, Tominál pedig ugyanez az idő két és fél, három év volt a magyar szakon. De neki volt lelkipásztori elhívása is, a teológiai képzés pedig még négy év lett volna, és ennyit már biztosan nem akartunk várni. Még jó, hogy így döntöttünk, mert azóta Tomi már a doktori képzését végzi, tehát ha azt is meg akartuk volna várni, akkor még most se lehetnénk házasok – meséli nevetve Anita.
 

Kézen fogva
Bár életük legjobb döntésének tartják, hogy fiatalon házasodtak össze, nem titkolják, sok nehézséggel kellett megbirkózniuk házasságuk első éveiben.
– Nem volt önálló keresetünk, viszont keményen tanultunk, hogy az ösztöndíjakat és a létező összes támogatást, amit meg lehetett pályázni megpályázzunk. Persze volt mögöttünk szülői segítség is, de az inkább csak hozzátett, mintsem megalapozta volna anyagilag a házasságunkat. Önállóan el tudtuk indítani egy közös életet úgy, hogy nem dolgoztunk, hanem egyetemisták voltunk. Volt olyan, hogy ültünk egymás mellett, fogtuk egymás kezét, a másik kezünkben pedig a könyvet tartottuk és olvastunk, tanultunk – meséli Tamás.
– Mivel én egy évvel idősebb vagyok, mint Tomi, ez azt jelentette, hogy egy évvel előbb fogok majd végezni az egyetemen, előbb kezdek el dolgozni és ki tudja, mikor „ér utol" Tomi a keresetével, az egzisztenciális helyzetével. Feleslegesnek éreztük, hogy az legyen a fő kérdés, ki mennyit keres. Amíg valamelyikünknek épp a diplomaféléve volt, addig csak a másikunk dolgozott, tehát ide-oda adtuk az anyagi stafétát. Mostanra, hogy itthon vagyok a gyermekeimmel, úgymond helyreállt a „rend". De sokkal fontosabbnak éreztük azt, hogy a szellemi vezetés szempontjából a férfi dominál, ő az, aki a családért felelős, ő az, aki a fontosabb kérdésekben a döntés felelősségét vállalja, de nyilván úgy, hogy mindent megbeszélünk együtt is. Az a fontos, hogy én tudok Tomira támaszkodni, és akkor is tudtam, amikor ő egyetemista volt, én pedig főállású építészmérnök – mondja Anita.

Isten tervébe illeszkedve
A fiatal baptista házaspár mindenkit csak bátorít arra, hogy ha hosszú távon el tudják képzelni egymással az életüket, megtalálták azt, akit Isten társul szánt nekik, akkor ne habozzanak házasságot kötni.
– Lehetséges, hogy ezt a hozzáállást a szüleimtől hozom, akik szintén nagyon fiatalon házasodtak össze. Ez akkor nem volt annyira különleges, mint ma. Azt azonban soha nem tudtam elképzelni, hogy az legyen a döntő szempont akár a házasodás tekintetében, akár a gyermekvállalás tekintetében, hogy van-e elég pénzünk. Amikor a családunk vezetésében kell gondolkodtunk, én ezt nem tudtam fő szempontként kezelni, és ma sem akarom. Bibliailag sem látom igazolva azt, hogy ennek kellene elsődlegesnek lennie, sőt nem szabad, hogy ez legyen. Hiszen maga Jézus beszél arról, hogy senki sem szolgálhat két úrnak. Vagy Istennek szolgálok, vagy a pénz istenségének – vélekedik Tamás
– Visszanézve így volt kerek az életünk. Az is lehetett volna, hogy Tomi még két évig csak udvarol nekem, de azáltal, hogy megházasodtunk, úgy változott meg az életünk, amit nem cserélnék el. Amikor Pestre költöztünk és gyülekezetet kerestünk, imádkoztunk olyan helyért, ahol pont egy fiatal párra van szükség. Találtunk is egy gyülekezetet, ahol szükség volt a mi szolgálatunkra, és ha nem házasodunk meg, akkor mi nem kerülünk ide. Nagyon jó volt látni, hogy Isten hatalmas tervébe ez így illeszkedett bele – mondja Anita.

Túl értékes idő
Anita és Tamás számára legalább annyira fontos, hogy mivel töltik azokat az éveiket, amelyek az anyagi előmenetelükig szükségesek, mint az, hogy valóban sikerül-e elég pénzt összegyűjteni.
– Nyilvánvaló, hogy a Biblia nagyon reális az anyagiak szempontjából. Fontos a becsületes munkával megkeresett pénz, sőt, éppen hogy a semmittevőket keményen ostorozza a Szentírás. Az viszont nagyon fontos, amiben keresztyénként hiszünk, hogy minden nap ajándék, és soha nem tudhatjuk, hogy melyik nap lesz az utolsó – nemcsak a halálunk szempontjából, hanem hogy mikor lesz vége ennek a világnak. Még ha nem ennyire misztikusan gondolunk az élethelyzetünkre, akkor is túl értékes számomra minden nap, amit Anitával, a kisfiammal, a kislányommal és a majd a később születendő gyermekeinkkel együtt tölthetek ahhoz, hogy azt mondjam, még egy-két évig várunk a gyerekvállalással, amíg egy kicsit megszedjük magunkat. Soha nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Azt látom a Biblia alapján, hogy bölcsen kell gazdálkodni azzal a kevés idővel, ami ránk bízatott. Mi is azt tapasztaljuk hat és fél éve, hogy Isten nagyon mélyre leereszti a gyökereinket egy-egy helyen, egy-egy kérdésben. Mindennek megvan az előzménye, következménye. Így az sem előzmények nélküli, hogy most mi itt lakhatunk Budapesten, nem hirtelen jött ötlet, hanem döntések sorozataként formálódott ki. Ugyanúgy, ahogy annak idején a szüleink is döntéseket hoztak, ezért kaphattunk tőlük például autót, mert annak idején ők bölcsen gondolkodtak, bölcsen döntöttek – magyarázza Tamás.

Kevesebbel is beérve
A fiatal anyuka nem titkolja, a gyermekvállalás sok lemondással jár, mégsem érzi áldozatnak, ha kevesebbszer ülnek be egy étterembe, vagy a mindennapi használati eszközeik az átlagosnál elavultabbak.
– Van olyan mondás, hogyha az ember megelégedne nyolcvan százalékkal, akkor boldog lenne, a száz százalékért meg egész életében hajt. Nekem például a nagyapám egyszer úgy döntött, egész életében küzdeni fog azért, hogy majd nyugdíjasan boldog legyen. De sajnos a nyugdíja első évében beteg lett és onnantól, bár még sokáig élt, betegen, nehézkesen teltek az évei; így soha nem tudott boldog lenni, mert mindig csak elő akarta készíteni magának a boldogságot. Mi egyáltalán nem így gondolkodunk, hanem próbáljuk jól érezni magunkat a kevesebben is. Szem előtt tartjuk most is és friss házasként egyaránt, hogy az az egzisztencia, amiben a szüleink voltak akkor, amikor mi elkerültünk otthonról, 20-25 év munkájának eredménye volt. Természetes, hogy mi nem tudtunk úgy megházasodni, hogy legyen két autónk és egy 100 nm-es kertes házunk. Mi is egyszobás albérlettel kezdtük, hátizsákkal vásároltunk, szenvedtünk, sokszor utáltuk, főleg én. De utána mindig megbeszéltük a nagy elégedetlenség közben, hogy ez a normális, és az lenne irreális, ha azt szeretnénk, hogy olyan autóm és házam legyen, mint amilyen apukáméknak van.

Anyának teremtve
Anita elárulja, nem volt kérdés számukra, hogy minél hamarabb szeretnének gyermeket vállalni.
– Azt is nehéz volt kivárni, hogy végre meglegyen a diplomám és dolgozzak már annyit, hogy kapjak megfelelő mennyiségű GYED-et. Talán azért is éreztük így, mert az én anyukám is aránylag hamar szült, de Tomié még hamarabb. Jó, hogy a szüleink sok mindenben partnerei tudtak lenni a gyerekeiknek, és még nagyszülőként is fiatalosak. A másik szempont pedig az, hogy mi négy gyerekről álmodunk és annak is kell idő, míg a negyedik is megszületik, és ezért is kellett „idejében" kezdeni. Nem is tudom elképzelni most már, milyen lenne az életünk gyerek nélkül. Be kell vallanom, bár szeretem a szakmámat, jó munkahelyem volt, sokkal jobban feltölt, ha a gyermekeimmel vagyok itthon, mintha a munkahelyen a kollégákkal beszélgettünk. Biztosan nem voltam eléggé olyan valaki, aki élvezi a karrierjét, pedig a tanulmányaim és a munkahelyen is fontos volt, de valahogy rá kellett jönnöm, hogy anyának vagyok teremtve. Persze egyszer majd vissza kell mennem dolgozni, és akkor majd azt kell élveznem, de nem adnám oda azt az időt semmiért, amit a gyermekeimmel tölthetek.

Ahova Isten helyezett
Tamás és Anita Budapest szívében, a Blaha Lujza tér környékén élnek. Bár a környezet nem túl gyermekbarát, a fiatal pár elmondja, mégis szeretnek itt lakni.
– Nem volt ez mindig így. Mi hatodik éve lakunk itt, pedig azt hittük, hogy ez csak állomás, és innen elmegyünk majd valahova, ahol hosszú évekig fogunk élni. De amikor kiderült, hogy a gyülekezet hosszú távon gondolkodik bennünk, és úgy éreztük, hogy Isten ezt támogatja, mintha kicserélték volna a hozzáállásunkat. Azóta lokálpatrióták lettünk, olvasom a helyi újságot, és most látom csak, hogy az ember tényleg akárhol van, a szemléletétől függ, hogy jól tudja-e érezni magát. Van olyan rokonom, aki azt mondja, ő nem tudná megszokni Budapestet, de attól még nekünk itt a helyünk és itt kell jól érezni magunkat, mert Isten itt tud minket megáldani most – meséli Anita. Tamás szerint pedig fontos, hogy keresztyén emberként ne a világtól elvonultan éljenek, bármilyen közegben legyen is az otthonuk.
– Onnantól kezdve, hogy az ember érzi, hogy Isten helyezte oda egy helyre, elkezd gyökereket ereszteni, és akkor hirtelen fontossá válik az egész környezet. Mi is azzal a szemmel nézzük a hetedik kerületet, hol tudnánk segíteni, hol tudnánk áldássá lenni más embereknek, mi az a civil szféra, ahol jó, hogyha jelen vagyunk akár házaspárként, akár családként, akár gyülekezetként.

Jakus Ágnes és Dobó Márta