Gyászerdő

„Úgy telepedett be ide a szomorúság és hálózta be a lélek megannyi zugát, hogy homályban kóvályog a gazda is, nemhogy a vándor."

 

 

Gyász. Veszteség. Kiüresedés. Űr. Hiány. Elengedés. Lemondás. Elfogadás.

El lehet-e választani egymástól ezeket a szavakat? Elkülöníthetők-e az átélések, a tapasztalatok, az érzések? Egyetlenegy fátyollá áll össze, ami ködként vonja be a hajnali erdő megannyi szintjét. Megül az avaron, eltakarja a nyiladozó szirmokat, ködbe burkolja a bokrokat, a fák törzseit, úszik a lombkoronában, cseppekben ül meg a leveleken. Csak lassan dereng át rajta a fény, csak megtört sugarak hatolnak át tüneményként, szinte csak vánszorognak a mélybe, hogy a tavaszról győzködjék az erdőt.

Megrajzolhatók-e az ösvények? Feltérképezhető-e az emberi lélek? Amikor a víz után kutató őz új csapást tapos, az ember léptétől megriadt szarvascsorda riadtan keres utat. Kusza csalitok szövevénye az erdő.

Úgy telepedett be ide a szomorúság, és hálózta be a lélek megannyi zugát, hogy homályban kóvályog a gazda is, nemhogy a vándor.

Egy nagy, nehéz kővé állt össze minden, ami fáj, és koporsóvá ácsolódott a hiány. Szétválasztható-e a kettő? A gyász és a hiány? Meghatározható-e a testi fájdalom és a lelki szenvedés?

Az emberélet útjának felén... amikor beköltözik a halál és kiköltözik a születés, egyszerre minden fáj...

Lassan hatol csak át a fény, sűrűn peregnek a könnyek.

Járhatják vándorok az erdőt, felverheti az elmúlás és elengedés csendjét barátok cseveje, még egy mosoly, megerősítő szó és simogatás is elérhet, magukba zárhatnak részvéttel teli kezek és szívek, de Istennel kell itt megbékéljen az ember. A fátylat szövő Istennel, akinek a keze alatt elkorhadhat a faág, elkókadhatnak a szirmok, és látom, hogy elhull az élet.

Az isteni fénynek kell lassan átszüremkednie a vastag burkon, az Ő fényének kell megcsillanni a hajnali dér megannyi cseppjén.

Lassan érkezik, ahogy a mindenség lélegzik. Zokogó testek szoros ölelése, a fájdalom gyűrűje, a szívükben megsebzettek zárt köre fogadhatja a csendet, a fényt, a meleget, a vigaszt, az ölelést. Fentről, aki ösvényről ösvényre, csalitról csalitra járja be a kusza erdőt, és szárítja fel a könnyet és a halált.

Szabóné László Lilla 

Képek: Jakus Ágnes