Ha reng a föld, akkor is

Biztosan állni a jégen, a földön és az üzletben. Örülni a sikernek, megemészteni a kudarcot és mosolyogni az utolsó pillanatig. Sallay András világbajnok jégtáncossal beszélgettünk.

A magyar jégtánc történetének legsikeresebb kettőse a Regőczy Krisztina - Sallay András páros. A hatvanas éveik elején járó korcsolyázókról a mai napig is úgy tartja a közvélemény, hogy 1980-ban a pontozóbírók - politikai okokból - elvették tőlük az olimpiai aranyat Lake Placid-ben. Most Szocsiban zajlik a téli olimpia, magyar műkorcsolyázók nélkül.

Két összeillő ember
Nagy szomorúság, hogy jégtáncban nincs képviselve Magyarország, de mindig reménykedem, hogy egyszer ott lehet majd egy tehetséges magyar páros a világ élvonalában - kezdi a beszélgetést Sallay András. A világbajnok jégtáncos felidézi a sportág kezdeteit, amikor az ötvenes évektől a hetvenes évekig főként az angoloknak termett babér jégtáncban a nemzetközi porondon, majd a szovjetek a jégen is megkezdték a hódítást. Mint mondja, Oroszországban rendkívül népszerű a műkorcsolya, ma is arról álmodozik a legtöbb lányos anyuka, hogy egyszer kislánya csillogó ruhácskában kikorizik a jégre, és meg sem áll a világbajnoki dobogó legfelső fokáig. A sikerig azonban hosszú és izzadságos út vezet.
- Először is, össze kell találkoznia két megfelelő embernek, akiknek közösek a céljaik, alázatosan végzik a munkát, szorgalmasak, elkerüli őket a sérülés, megfelelő családi háttérrel rendelkeznek, érdekli őket a zene, a kultúra, a divat és a színház. A műkorcsolya ugyanis nemcsak sport, ha egy időben született volna a balettel, ugyanaz a művészeti kategória lenne. A jégtáncban azok a sportolók tudnak kimagasló szintet elérni, akik mindebben egyszerre vannak otthon - magyarázza az eredményesség titkát a világbajnok.

Egyszerre nőies és férfias
Sallay András, jelenleg az IMG (International Management Group) nemzetközi alelnökeként az európai műkorcsolyázással kapcsolatos kereskedelmi tevékenységek igazgatója. A szakember azt mondja, hogy tavaly a négy legnagyobb nemzetközi műkorcsolyaversenyt összesen félmilliárdnyian követték a televízión keresztül, ebből az Európa-bajnokságot 220 millióan, a világbajnokságot 320 millióan nézték.
- Ezek komoly számok és folyamatosan növekednek. A jégtánc iránt többségében nők érdeklődnek, mondjuk ki, ez a sport a női léleknek lett kitalálva. A korcsolyában nincs erőszak, durvaság, de egyszerre található meg benne a férfiasság és nőiesség, a szépség, a harmónia, minden, amiben lehet gyönyörködni. Amikor milliók figyelme kísér egy jégtáncospárt a jégen, akkor a kettősnek úgy kell kommunikálni a testével, a mozdulatával, a táncával, a ruhájával, a zenéjével, hogy azt a világon mindenki megértse. Ha valaki sikeres akar lenni, nem gondolkodhat elvont művészi elemekben. Aktív korunkban Krisztával bejártunk a Balettintézetbe, ismertük a drámát, a pantomimet, a néptáncot, a szalontáncot és a modern irányzatokat is. Megtanultuk azt is, hogy folytatni kell a korcsolyázást, bármi történjék is, és mosolyogni az utolsó pillanatig - teszi hozzá András.

Akiknek meg kellett volna nyerni
Pedig mosolyogni nem mindig könnyű - mondom a világbajnoknak, felfedve előtte gyerekkori élményemet: a nyolcvanas Lake Placid-i olimipián nagyon sírtam csalódottságomban, mert hiába futotta élete legjobb kűrjét a Regőczy-Sallay páros, nem sikerült győzni.
- Valóban nagyon jól korcsolyáztunk az olimpián, a dortmundi világbajnoki aranyat érő kűrünk vizet nem vihetne az olimpiai produkciónknak, én mégis megköszöntem a második helyet Istennek. Tudomásul vettük, hogy a korcsolya olyan sportág, ahol a bírók gusztusa, ármánykodása befolyásolhatja az eredményt. A szovjetek javára döntöttek. Érdekes, hogy a nyolcvanas olimpia a mai napig is előkerül, bárhol járunk. Egyszer New York-ban is megállítottak minket, hogy „nem maguk azok a magyarok, akiknek meg kellett volna nyerni az olimpiát?" Ennek a hátterében az is állhat, hogy akkoriban Krisztának udvarolt az ABC televízió rendezője, aki az olimpiai közvetítésekért felelt. Amikor felálltunk az eredményhirdetéskor a dobogó második fokára, a szovjet himnusz alatt mutattak minket is a tévében, majd a kommentátor, a többszörös korcsolya-világbajnok Dick Button azt mondta: „Itt látható a magyar páros, akiknek meg kellett volna nyerni az olimpiát!"

Az üzenet
Sallay Andrásról az járja, hogy hívő reformátusként soha nem ment ki imádság nélkül a jégre. Úgy fogalmaz, minden nap megkapja fentről a szükséges üzenetet.
- Tulajdonképpen - mai szóval élve - semmin nem akadok ki, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy gondoltam. Mindenhol ott érzem Isten üzenetét. Most éppen egy operációra készülök, de ebben a betegségben is benne van az üzenet. Nincs bennem félelem. Mindig is úgy voltam vele, ha el kell mennem, az is a Teremtő akaratából történik majd.

Fair play és lovagiasság
András azonban erős: Regőczy Krisztinának is olyan párja volt a jégen, akire mindig lehetett támaszkodni. Egy jégtáncosnak meg kell tudni tartani a párját. Vajon így van ez a civil életben is?
- A zsigeri reakciók megmaradnak egy életen keresztül, ez meghatározza az ember munkabírását, felfogását, teljesítményét. Nekem többször a fejemhez vágták, „meg vagy te őrülve, hogy ennyit dolgozol". Azonban én csak a legjobb minőséget adhatom ki a kezemből, amikor elkészítek egy jelentést vagy tanulmányt. Figyelni kell, és becsülettel, szorgalmasan dolgozni. Azt hiszem, ez a jégről jött velem. Az üzleti életben is másként viselkedik egy valódi sportember. Régi svádájú ember vagyok. A sportban fair play van, ha komolyabban akarok fogalmazni, úgy mondanám, hogy lovagiasság. Ehhez próbálom tartani magam, bár úgy érzem, az üzleti világban egyre inkább kiveszőben van a becsület, azonban vannak kivételek. Ilyenek például a japánok.

Hat kézfogás
A „példatörténet" egy szomorú eseményhez, Japán újkori történetének legpusztítóbb földrengéséhez kapcsolódik.
- 2011-ben Tokióban lett volna a műkorcsolya- és jégtánc-világbajnokság. Már minden előkészületet megtettünk Japánban, amikor a vébé előtt tizenegy nappal bekövetkezett a hatalmas földrengés. Leállt minden az ország észak-keleti partvidékén. Aznap délután öt órára mégis mindenki megérkezett a korábban megbeszélt találkozónk színhelyére, a Jojogi Stadionba. Ki gyalog, ki másként, de eljött a stáb értekezletre. Másnap reggel tudtuk meg, hogy felrobbant a fukushimai erőmű is, így a versenyzők sorban visszamondták a szereplést, elmaradt a japán vébé, amit végül Moszkva rendezett meg. Nekünk egy-egy világesemény megszervezésére nagyjából másfél év szükséges, itt három hetünk maradt. Moszkvában leültünk tárgyalni - régi korcsolyások, üzletemberek - hatan egy teremben. Mindenki elmondta a verseny őt érintő részét, majd kézfogással állapodtunk meg szerződésekben, pénzekben, egyetlen sor leírása nélkül. És minden rendben volt. Az összes pénz tisztességesen ki lett fizetve, és mindenki tudta a dolgát. Pedig csak annyi történt, hogy hatan kezet fogtunk.

 

András szerint ezek kivételes példák, hiszen egyre inkább azt tapasztalja, eluralkodóban van a gondolkodás, ami szerint nem kell törődni azzal, ami volt, sem azzal, ami lesz, csak a mának élni, és ez nem jó.
- Szerencsére nem foglalkozom ezzel a felfogással, sokat dolgozom, és rengeteget vagyok fiatalok között. Tulajdonképpen nincs is időm megöregedni.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás, illetve archív