Történetünk elején adva van két igen szimpatikus fiatal. Szeretik egymást, boldogok, romantikus lánykérés, úgy tűnik, együtt mindenre képesek. De mi van a színfalak – a csodálatos ház, az amerikai álom – mögött? Itt a kulcs: ők tényleg mindenre képesek.

Csakhogy az ötödik házassági évforduló reggelén a feleség eltűnik. Mindenki a férjet gyanúsítja, aki furcsa stílusával és szokatlan viselkedésével még inkább magára tereli a figyelmet. A történet szálai itt kezdenek bonyolódni, vajon ki és miért tette – egyáltalán mit is? Képbe kerülnek a nyomozók, egy régi szerelem, egy szerető, egy ikertestvér. A végkifejletet nem árulom el, de a kérdéseimet igen: hogyan juthat el két szerelmes fiatal idáig? Mit és mennyit kell magunkból megosztani a társunkkal? Tudom-e biztosan, ki az az ember, aki mellé esténként befekszem az ágyba?

Ám ahhoz, hogy ismerjük a másikat, leginkább önmagunkkal kell tisztában lennünk. Manapság népszerűek az önismereti csoportok, terápiák, ahol megtudhatjuk, mekkora is a súlya azoknak a csomagoknak, amiket magunkkal cipelünk. Mert mindenkinek van csomagja, és mindenkinek a sajátjával kell megbirkóznia.

A Holtodiglan remekül rávilágít erre, hiszen a csinos, vonzó, sikeres feleség igazából csak árnyéka annak a „Csodálatos Amynek", akit a szülei kreáltak meg és adtak el a nagyközönségnek. A lány egész életét befolyásolta egy olyan kép, olyan alteregó, ami mindig egy lépéssel előtte járt, mindig sikeresebb volt, minden versenyen első volt, hamarabb volt érettségije, hamarabb ment férjhez, mint ahogy már tényleg magáénak érezte volna döntéseit. Végül épp a megfelelési kényszer sodorta oda, ahonnan már nem volt visszaút.

Ez a jól felépített krimi tükröt tart társadalmunknak, fogyasztói szokásainknak, a feminista mozgalmaknak. Kifigurázza, hogy a média hogyan képes manipulálni minket, és egy kis odafigyeléssel és hozzáértéssel hogyan manipulálhatjuk mi a médiát, a közvéleményt. A filmbéli feleség rájön, hogy konzervatív társadalmunk a nőt még mindig a gyengébbik nemnek állítja be, a bántalmazott feleség képe jól meglovagolható, s máris a feminista érdekvédőktől hangos a televízió. Persze, arról mindenhol elfeledkeznek, hogy a boldogító igen után mi van, ha nem csak boldogság. A nehézségekről – legyen az munkanélküliség, pénzhiány, meddőség – nem szólnak. Kérdés, vajon meddig lehet úgy élni, hogy a problémáinkat elrejtjük, nem beszéljük meg. És az is: vajon mi van még a csomagunkban. Vagy ahhoz mi kell, hogy a benne rejlő jó dolgok határozzák meg cipelője életét?

A Holtodiglant november végéig játsszák a mozik. A film képei napokig bevillannak, és hatásuk sem marad el: talán nem én vagyok az egyetlen, aki akaratlanul is elkezdte megfigyelni saját viselkedését. De nem csak a vászon elé érdemes leülni: a film alapjául szolgáló azonos című regény is megéri az olvasást.

Borbás Emese