Az Ida regénye Gárdonyi Géza tollából a kedvenc regényem. Nem azért, mert bekerült a Nagy Könyv listázott könyvei közé. Nem is azért, mert a kötelező olvasmányok mellett volt egyszer ajánlott olvasmány. Nem azért, mert Gárdonyi Géza írta. Azért, mert meghatóan szép és olyan mélységei vannak, melyek az élet különböző szakaszaiban lépnek csak elő.

Ida, az édesanya nélkül, zárdában felnövő, álmodozó lány és Csaba, a lecsúszott, kényszerből házasodó újságíró története lehetne akár a 19. század fordulójának giccses lányregénye, amelyben a gazdag lány szívét meghódítja a bohém festő fiú. Lehetne művészettörténeti lenyomat a századfordulós müncheni magyar festők életéről és viszontagságairól. A történet azonban mindezeket összeadva sem írható le: a női és a férfi lélekről és annak vívódásairól pontos képet ad, olyan kérdéseket feszegetve, amelyek a korban (és ma is?) fontosak voltak: kényszerházasság, család előrehelyezése az egyén helyett, szerelemházasság, karrier kontra álmok, meddig futhatok az álmaim után.

Első elolvasáskor, emlékszem, csak a szerelmi szál fogott meg: a gonosz apa odaadja az első férfinek a lányát, és elvárja, hogy elfogadja a döntését. Felháborodottan és együttérzően lapoztam tovább, aggódva azon, hogy vajon Csaba jó férje lesz-e a kedves Idának. Másodszor 16-17 évesen olvashattam el: már nemcsak a szerelmi szálat vettem észre, hanem a festők jellemrajzát, a pontos kortörténetet és a művészi lélek vívódásait, ami nagyon hasonlított a pályaválasztást illető vívódásaimhoz.

Később, be kell vallanom, elhagytam Idát. Legalább tíz évig nem is került a kezem közé. Könyvek és szakirodalmak jöttek-mentek, de ő nem került újra elő. Aztán egyszer csak elfogott az őszi olvashatnék. Levettem a polcról, és ahogy már a második olvasásnál: egy éjszaka alatt elolvastam. Már nemcsak az előző két olvasás élményét tudtam feleleveníteni, hanem őszintén rácsodálkoztam, hogy Gárdonyi Géza mennyire jól ír, milyen gördülékeny a stílusa és ez a regény tulajdonképpen művészettörténeti keretekbe ágyazott szerelmi történet. Amiről egyetemi kurzusukon tanultam, az most itt van, a legszebb sorok között, finoman elhelyezve, pontosan megjelenítve a művészet minden aspektusát: mű, művész, műalkotás folyamata. A kedvenc momentumom az lett, amikor a művész megtalálja házi múzsáját, és Ida lesz az, akin a félkész művészeti alkotás befogadását Csaba teszteli. Hát mi ez, ha nem egy közérthető stílusú esztétikai diskurzus?

Nem néztem meg a filmet, és nem fogom soha. Nincs olyan mozgókép, ami pótolni tudná vagy ki tudná egészíteni azt az Ida-világot, ami gyerekkorom óta a fejemben van. Ha valaki eddig elmulasztotta elolvasni, tegye meg most, ősszel. Gyönyörködni fog a regény minden érzékeny mozzanatában és finomságában, melyhez ajánlott egy kényelmes fotel, egy takaró és egy figyelő olvasó.

Ottucsák Melinda A.