Itthon megszokott rendhez, szigorú szabályokhoz, kötött ruhaviselethez kell tartania magát. Hogy kapcsolódik ki?

Az évi ötnapos szabadságomat szigorúan távol töltöm az egyházi közegtől. Teljesen lazán, rövidgatyában, napszemüvegben, szalmakalapban járok, élvezem a szabadságot, és azt, hogy nem ismer senki. Amikor a feleségemmel Párizsban voltunk, a szokásos turistaútvonalakat is bejártuk az Eiffel-toronytól a Rodin Múzeumig, de ellátogattunk temetőkbe is, ahol számos híresség nyugszik: Chopin, Balzac, Rossini, Édith Piaf vagy éppen Oscar Wild. Apollinaire sírján látogatásunkkor ott volt egy egészen friss papírlap, rajta rúzsos női csók. Le is fényképeztem, hihetetlen, hogy majdnem száz évvel a halála után is rajonganak érte a nők. Mindezeket azért sorolom, mert szeretném érzékeltetni, szükségem van arra, hogy kiszakadjak az egyházi sablonokból és gondolkodásból ahhoz, hogy elevenen térjek vissza.

Lázad?

Ez nem lázadás, egyszerűen csak érdekel, hogyan gondolkodnak mások a világról. Ez a tudás meggazdagít, felújít és megerősít a saját hitemben. Ha egyszer nyugdíjas leszek, megvan a listám, hogy mit szeretnék még megtenni.

Szóval van bakancslistája. Elárul belőle néhány részletet?

Vannak olyan helyek és kultúrák, melyeket szeretnék megismerni. Keveset tudtunk utazni a családdal. Eddig csupán háromszor jutottunk el külföldre: Párizsban, Rómában és a horvátországi Krka szigetén jártunk. Szeretnék egyszer elutazni a Szentföldre! Jó lenne megismerni az iszlám és a hindu kultúrát! Mindez nem a keresztyénség és a világvallások szempontjából érdekel, mert vallom, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet.
Vannak olyan zenék, irodalmi és képzőművészeti alkotások, melyeket testközelből szeretnék megismerni. Egészen más volt Rodin műveit képeken látni, mint amikor ott álltam az eredeti alkotás előtt. De kíváncsi vagyok arra is, hogy a Madách Színházban miért megy az Operaház fantomja musical már tizenöt éve. Semmit nem tudok erről egyházi emberként, de szeretném személyesen átélni, mert szeretném érteni, hogy miért nézik meg évről évre ezrek. A könyvekről szólva pedig egy érdekesség: éppen Rómában nyaraltunk, amikor Moravia Unalom című művét olvastam. Már a kötet végén jártam, amikor pont abban az utcában sétáltunk, ahol a történet játszódik. Furcsa érzés volt. A könyvet egyébként a katolikusok tiltólistára tették, de ettől még inkább érdekessé vált számomra. Az Unalom olyan emberi kérdéseket vet fel, melyek elől az egyház sem menekülhet, és amelyekkel szembe kell nézni.

Milyen kérdések elől nem menekülhet az egyház?

Például a férfi-nő kapcsolat, az udvarlás, és a házasság előtti szexualitás kérdése. Megváltozott a világ, harminc éves kor utánra tolódott a fiatalok házasodásának ideje. A világ várja tőlünk a válaszokat, de mi hallgatunk. De ez már másfelé vinné a beszélgetést.

A lelkészi oklevele mellett hittantanári képesítése is van, de ami még érdekesebb, hogy antropológia – etika – társadalomismeret szakot is végzett az egyetemen. Miért érdekli ennyire az ember?

Kálvinnal felelek: Isten és önmagunk megismerése elválaszthatatlanul összefügg. Isten annyira szerette az embert, hogy emberré lett Jézus Krisztusban. Lelkészként nem lehet úgy foglalkozni az emberekkel, hogy ne ismerjük az e világon küzdő, kapcsolataiban vergődő, vagy éppen kiteljesedő embert. Mióta antropológiát tanultam, sokat mélyült a teológiai látásom. Minden lelkésznek ajánlott lenne emberrel foglalkozó szakot (szociológia, pszichológia) végezni, mert ezeket az ismereteket alkalmazva még jobb lelkésszé válhat.

Milyen volt felnőttként egyetemistának lenni?

Huszonéves egyetemistaként megtehettem, hogy néha nem készültem maximálisan a vizsgákra, de felnőttként nem akartam leégni. Szégyelltem volna készületlenül a tanárok elé állni. Nehéz volt időt szakítani a tanulásra, de maga a tanulás örömet jelentett.

Kicsit szégyellem megkérdezni, de ha már felvetődött bennem, megkérdezem: puskázott?

Á, nem is tudok puskázni! Az előadásaimat is úgy tartom, hogy a fejemben van a mondandóm, bár a memorizálás fárasztó.

Hogy sikerült az iskola?

Jaj, ezt ne írja le! Kitüntetéssel végeztem, én voltam az egyetlen kitűnő az évfolyamon. Külön ültettek a többiektől, és a diplomámat elsőként vehettem át.

Ha megengedi, mégis leírnám, és egy játékra is hívnám. Ha ön lenne a tizennégy éves Steinbach József, hogyan jellemezné ezt a „Jóska gyereket”?

Zárkózott, visszahúzódó gyerek, nehéz rajta eligazodni, ki is ő valójában. Éretlen, magába forduló és nem tudni még, hogy merre indul. Későn érő típus. Van benne valami, de ki kellene nyitni a burkából és feltörni a diót.

Végül ki törte fel magát?

Két embert említenék, és szándékosan nem lelkészeket. A fizika–kémia-, valamint a történelemtanárom hatott rám különös erővel. Utóbbi logikusan át akarta adni, amit értett. Szerettem volna hozzá hasonlítani. A fizikatanárom pedig klasszikus, szigorú tanár volt, aki olyan elképesztő jegyeket adott, mint például az ½ fölé, de a tudása lenyűgöző volt. Nála csodálkoztam rá, hogy milyen vitathatatlan és empirikus a természettudomány, nincsenek benne hasonló viták, mint a teológiában.

Ha ennyire elvarázsolta a logika és a racionalitás, akkor hogyhogy mégis a teológia felé vette az irányt?

A szüleim így neveltek, belegyökereztem az egyházba. Az öcsémmel együtt kicsi korunktól felnőtt-istentiszteletre jártunk három kilométerre a templomtól. Busszal mentünk át a másik településre, háromnegyedórát várakoztunk a legnagyobb télben is, majd hazagyalogoltunk. Az öcsém sokat tiltakozott, de én a mai napig is emlékszem igehirdetés-foszlányokra, üzenetekre, amik megfogtak és kapaszkodót jelentettek. Nem pontszerű megtérési élményem volt, hanem a középiskola vége felé egyértelmű vált, hogy Jézus Krisztus a válasz a kérdésekre, szeretném Krisztus evangéliumát hirdetni, és tenni valamit a körülöttem élő emberekért.

Zárkózott kamaszként jellemezte magát, akiből tizennégy évesen még nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Lelkészként folyamatosan ki kell állni az emberek elé beszélni. Egy zárkózott fiatal nem szívesen gondol arra, hogy sokak előtt nyilvánosan beszéljen.

Őszintén megmondom, ez nagyobb kihívás volt, mint magát a teológiát elvégezni. A tudomány rengeteg örömet szerzett, de az emberek elé kiállni még ma is nagy feladat a számomra, és ez független attól, hogy hányan hallgatnak. Ha valami mégis átmegy rajtam keresztül Isten üzenetéből, és látom, hogy csillogó szemekkel mennek ki a templomból, akkor ez mindenért kárpótol. Ahogy telnek az évek, egyre többet és egyre keményebben kell készülnöm. Van egy bő vázlatom, de mondatról mondatra átgondolom, és a fejemben kidolgozom a prédikációt, mert fejből beszélek, és ez óriási koncentrációt igényel. Gyakran félek, hogy ha egy nap már harmadszor prédikálok, nem leszek-e túl fáradt ahhoz, hogy átjöjjön az Ige üzenete. A gyerekkori zárkózottságom sokat oldódott, bár vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek.

Pedig Ön mondta, hogy a lelkészektől, az egyháztól sok fontos kérdésre várják a választ az emberek.

Igen, de vannak olyan témák, amelyekre nincs megoldás, ezért fölösleges masszírozni ezeket a dolgokat. Mondok példát! Ismerek embereket, akik negyven-ötven évesen is illúziórengetegben élnek, és képtelenek ebből kitalálni. A hívő ember fontos jellemvonása, hogy tudja, mit kapott Istentől és milyen keretek között mozoghat. A kereteket csak egy bizonyos határig lehet feszegetni, tovább nem, ebben kell megtalálni a helyünket. Előfordul, hogy valaki ötvenévesen arról panaszkodik, hogy nem elégedett a férjével, és várja a herceget a fehér lovon. Isten keretet adott nekünk, beleértve a házasságunkat, a munkahelyet, a feladatainkat. Ebben a keretben kellene kiteljesíteni életünket. A hívő két lábbal a földön jár, reménységgel előretekint és állandóan kapcsolatban áll a mennyei világgal.

Önnek voltak illúziói, amiket el kellett engednie?

Sok ilyen volt. Bíztam az emberi kapcsolatokban, azt gondoltam, hogy mindig megbeszélhetők és kezelhetők a problémák. Rá kellett azonban jönnöm, hogy az ember végtelenül romlott tud lenni. A hétköznapokban is látom, hogy mennyire tudjuk egymást piszkálni, bántani, gúnyos megjegyzéseket tenni, pedig van rá evangéliumi szabály, hogyan mondjuk el a kritikánkat valakinek négyszemközt és nem bántó módon.

És egyházvezetőként mit tapasztal?

Mi egyházvezetőként sokszor nehéz szituációkban döntünk emberi sorsokról, életekről és gyakran ellenségeket szerzünk magunknak. Megtapasztaljuk, hogy megzsarolnak, kőkeményen megfenyegetnek, és ilyenkor elvesztem az illúzióimat. Gyakorlatilag mindenre fel vagyok készülve, és semmi nem ér váratlanul. Kimondjam? Az egyházon belül is minden megtörténhet. Szomorú, de ehhez elég egy gennyes személyi ügy, és akkor minden borul, mindenki szidja a másikat.

Önt barátságos, szelíd, empatikus emberként jellemzi a környezete. Mennyire nehéz ezekben a kemény szituációkban határozott döntéseket hozni? Mert biztosan vannak esetek, amikor az asztalra kell csapni.

Köszönöm, hogy ezt megkérdezte! Az egyházfegyelem mint kálvini elv és a pásztori, lelkigondozói attitűd egy határon túl nem fér meg egymás mellett. Az egyház rendje érdekében néha nagyon keménynek kell lenni, és ilyenkor teológiailag igazolható elv, hogy érvényesíteni kell azt a hatalmat, amit Isten ránk, méltatlan egyházvezetőkre ruházott. Határozottság és vezetés nélkül elbukik a nép. Nagyon sok időt szánok lelkigondozói beszélgetésekre, de van olyan pont, amikor rájövök, hogy már egy éve nem megyünk semmire, és előfordul az is, hogy visszaélnek a jósággal az emberek. Ilyenkor kiteszem a kezem – nem az öklöm –, és belefutnak. Nincsenek tehát illúzióim sem kicsiben, sem nagyban, akkor sem, amikor a világ híreit hallgatom, a keresztyénüldözéseket, a háborúkat. Nem várok semmit, így a legkisebb dolognak is nagyon tudok örülni.

Ön nagyon tud figyelni a másik emberre, ezt akár ebben az interjúban is érzem, de gyakran látni rendezvényeken vagy a templomban is, hogy szinte az egész lényével figyel arra, aki beszél.

A keresztyén embernek fontos kell hogy legyen a másik. „Legyetek gyorsak a hallásra, és késedelmesek a szólásra” – ez kedvenc bibliai igém. Engem érdekel, hogy mit mondanak mások, de szeretem, ha arra is befogadóak, amit én mondok. Van, aki csak azt akarja elmondani, ami őbenne van és a reakcióra már nem kíváncsi, ez nagyon zavar.

Azt mondják, hogyha valaki sok időt tölt el vezető pozícióban, változni kezd. Hogyan érzi, változott?

Igen változtam, de tudatosan próbálok magamra figyelni. Néha azért vagyok dühös, mert túlvállalom magam, és iszonyúan elfáradok. Ilyenkor türelmetlenebb vagyok a családommal, és elcsodálkozom, hogy mit hoz ki belőlem a fáradtság. Mindig topon kell lenni, gyakran éjszakára maradnak a feladataim, például az Ige mellett rovat írása a Reformátusok Lapjába. Lélekben sokat fiatalodtam, de testileg öregedtem.

Ezek szerint nincs ideje kedvenc sportágára, a futásra?

Sajnos nincs időm futni, pedig régen nagyon jó erőnlétben voltam, maratonokat futottam. Most háromnaponta ledöcögök tíz kilométert, de több nem fér bele az időmbe, hiszen az egy óra futás sem egy órát jelent, mert arra rá kell készülni, utána rendbe hozni magam, és nem tudok három órát kisajtolni erre. Éjfélkor-hajnal egykor fekszem le, reggel nyolckor pedig szalonképesnek kell lennem. A fizikai aktivitás nagyon hiányzik.

A felesége nem koppint néha az orrára amiatt, hogy túlvállalja magát?

A legnagyobb hálaadás az életemben a feleségem, aki mellettem van mindenben. Ki kell mondanom, hogy nélküle nem működne az egész életem. A gyülekezeti terhek nyolcvan százalékát ő hordozza, de nagy örömmel szolgál. A feleségem kulcstényező.

Igaz, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő?

Ez a fontos mondás teológiailag is aláhúzható. Férfivá és nővé teremtette az Isten az embert, a legnagyobb ajándék, ha az ember megtalálja a társát, aki vele tud lenni örömben, bajban. Ez nem felhőtlen életet jelent, de este nem tudunk úgy lefeküdni, hogy ne fogjuk meg egymás kezét. Mi, férfiak gyengébbek vagyunk, a nőknek sokkal nagyobb a teherbírása, én például ezernyi dologban tudok a feleségemhez fordulni.

Milyen férjnek tartja magát? Romantikus, visz virágot?

Sokkal nagyobb figyelmet kellene adnom a feleségemnek. A külső gesztusok nagyon fontosak a nőknek. Úgy próbálom tárgyiasítani a szeretetemet, hogy közös élménnyel ajándékozom meg őt és a családot, túrával, koncerttel vagy mozival. Ez a védett idő, amitől működik a vérkeringése a családnak. A gyerekeink már egyetemisták, kirepültek, de hétvégén hazajönnek és igénylik, hogy együtt is elmenjük valahová. A lányaim, Bori és Sára tudják, hogy a kedvencem Alejandro González Inarritu mexikói rendező. Legfrissebb élményem, hogy Bori elhívott Inarritu új filmjére a moziba: Apa, nézzük meg együtt, mert erről beszélni kell! Ennél nagyobb dolog, azt hiszem, nem kell.

Riporter: Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás, Steinbach József

A Steinbach Józseffel készült interjú a Magyarországi Református Egyház püspökeivel készített interjúsorozat első része. Sorozatunk célja, hogy bemutassuk a református egyházvezetőket civilben is.