Akinek nem dereng Alessandro Baricco, az egyik legjelentősebb kortárs olasz író neve, nem találkozott még írásaival, annak érdemes belekóstolnia a Rómában élő szerző könyvei, köztük a Selyem, a Tengeróceán vagy a Novecento letisztult világába, példaértékű szövegformálásába. Az utóbbi mű alapján remek filmet rendezett Giuseppe Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája címmel, amely talán többeknek ismerős.

Baricco új, Emmaus című regénye – magyarul Gács Éva fordításában – az eddigi sorozatot megtörve a Helikon helyett a Librinél jelent meg. A korábbiaknál harsányabb borító senkit ne tévesszen meg: a mű nem talmi tucatalkotás, nem mesterséges aromákkal felturbózott üdítőital, nem harsány kereskedelmi tévéműsor. Sőt.

A címe pontosan céloz: a Lukács evangéliumából ismert történet, a feltámadott Krisztust fel nem ismerő tanítványok parabolája itt a mesélő és az olvasó pillanatnyi vakságára, a késleltetett (ha egyáltalán megtörténő) megértésre utal.

Az elbeszélő fiú és barátai mind aktív, hívő katolikusok, családjaik generációk óta úgy viselkednek, ahogy az „jó hívőktől" elvárható: „Képtelenek vagyunk beilleszkedni a környezetünkbe, de szüleink ezt nem akarják észrevenni. Mi az evangéliumok Istenében hiszünk. Szemünkben tehát a világ fizikai határai egészen közeliek, a mentális határai pedig, akár egy liturgia, változatlanok. És számunkra ez a végtelen."

Ez a stabilnak látszó állapot, az ideák birodalma mindaddig fennmarad, amíg a srácok életét gyökeresen átformálja egy nem hívő lány, az általa megjelenített, a templomok falain kívüli élet sokkal tágabb határokat ismerő (vagy éppen határokat nem ismerő) világa, a testiség tapasztalatai.

A személyes hangvételű szöveg igazságait, féligazságait és hazugságait olvasás közben bogozgatva szembesülhet a befogadó a szépséges koncepciók törékenységével, az emberi gyarlóság egyre sötétedő árnyalataival – és saját élete kísértetiesen hasonló problémáival.

A könyv végére az elbeszélő tinédzserből fiatal felnőtt lesz és – lehet, hogy csak a történet többszöri végigolvasása után – kisimulnak a gubancok is.

Az elmúlt esztendő talán legtöbbet tárgyalt nem amerikai filmje Paolo Sorrentino Oscar-nyertes alkotása, A nagy szépség (La grande bellezza) volt, amely még látható a jobb mozikban (ha tehetik, ott, nagy vásznon nézzék meg!), de az otthoni ismétlők számára immár DVD-n is elérhető.

Az utóbbi évek, talán évtized egyik legszebb, az itáliai mozi legjobb korszakát idéző filmje a nemzetközi színtéren egyértelműen pozitív fogadtatást kapott, míg Olaszországban vegyes volt a megítélése. Esztétikai szempontból semmiképp nem kárhoztathatják odahaza, ám kritikus hangvétele bizonyosan sokak számára mutatott hű, de nem éppen hízelgő tükröt az itáliai elit életéről.

A történet főszereplője az örökifjú Jep Gambardella, aki négy évtizede éli a római aranyifjak szép, ám jobbára üres életét, a hamisítatlan „dolce vitát". Sütkérezik íróként egyetlen valamikori könyvének és a helybéli előkelő társaság ismeretségének a fényében, mindig új könyvét tervezi, ami persze soha nem lát világot, kritikákat ír, remek, cinikusan fanyalgó társalkodópartner, mindig jelen van ott és akkor, ahol és amikor a kivételezettek, és ahol a társadalom krémje által értékelt „valami" történik – legyen az egy Marina Abramovicot idéző mezítelen performansz, egy durcás gyerek-sztárművész action-paintingje, a szent életű apáca látogatása vagy éppen egy könnyed esti parti valamelyik méregdrága római palazzóban.

Hatvanötödik születésnapját követően azonban, az elmúlás szele által megérintve elgondolkodik, képvisel-e bármilyen értéket könyve, életműve, egyáltalán az élete. Nem egyszerű tinédzserkori, életközépi vagy kapuzárási krízis ez, sokkal inkább egyidejű szomorkás megértése az emberi élet elkerülhetetlen mulandóságnak és elfogadása az állandóság szépségének.

A főszereplő, Toni Servillo számára igazi jutalomjáték a film, pontosan úgy, ahogy a remek munkát végző operatőr, Luca Bigazzi és feltételezhetően minden, a vizualitásért felelős alkotótárs és közreműködő számára is.

Külön említést érdemel a műfaj teljes tárházának kiaknázásában a képi világ mellett a film kivételesen igényes hanganyaga, a képekhez igazított zenék sora – köztük David Lang, John Tavener, Arvo Pärt művei, amelyek akár kortárs komolyzenei ismeretségbővítőnek is alkalmasak.

A nagy szépség bő kétórás sodrának szemlélésébe könnyű belefeledkezni – akár a művészeti emlékeken, a gyönyörű képeken ámulva, akár az azokat még intenzívebbé tévő zenét hallgatva, akár a római elit titkait láthatatlan szemtanúként kilesve, akár Jep Gambardellával együtt saját életünkön és a mindenségen töprengve – kinek-kinek ízlése szerint.

Akit az Emmaus és A nagy szépség mellett (ellenére?) is vonz egy aktualitáskapcsolt olaszországi vizit, az nyáron feltétlenül látogassa meg a 14. Építészeti Biennálét Velencében: a Giardini és az Arsenale épületeiben található téralkotások az idei kurátor, a neves holland posztmodern építész, Rem Koolhaas válogatásában izgalmas programot ígérnek.

Körösvölgyi Zoltán