Még karácsony előtt olvastam itt-ott érdekes írásokat arról, hogy miképpen kellene kilépni az ünnepi komfort-zónából; mit lehetne tenni, hogy az ünnepbe zökkenve eltaláljunk az igazi lényegéhez. Ámbár a fejtegetésekkel és felvetésekkel  egyáltalán nem értek egyet, mert az ünnep nem arra való, hogy ne ünnepeljünk, és az öröm sem arra való, hogy szorongani kezdjünk, mégis megosztok a hallgatókkal egy karácsonyi, egészen pontosan karácsony utáni történetet, mely erősen idevág ehhez a különös felvetéshez. Annakidején odahaza nagy verseny volt közöttünk, gyerekek között a szaloncukorért. Nem volt belőle sok, és nem is illett leenni a fáról. Mindenféle módszert kitaláltunk, hogy a látszatot megőrizve hozzájussunk az édességhez. A legegyszerűbb az volt, hogy a kicsent cukor helyébe, a szaloncukor papírjába valamit visszatettünk, hogy úgy tűnjék, mintha még megvolna a cukor. Került oda széndarab, vagy keményre összenyomkodott, formára gyúrt papírgalacsin. Én egészen magas szinten űztem az origamit (mit sem tudva arról, hogy létezik ilyen művészet), az üres papírt alakítgattam látszatos formára. Nem kellett sok idő, egy-két nap alatt felettük a szaloncukrot. Ámbár ezt mifelénk így mondták: felpusztítottuk. Afféle jelkép is lehetne ez: hamar felpusztítja az embert, amivel élhetne ünnepes mértéklettel. Maradtak az üres papírok meg a látszatok – és a testvéri kaján vigyor egy-egy csalódott mozdulat láttán. Hamar mögöttünk maradtak a komfort-zóna határai.

Már gyerekkoromban is koránkelő voltam, s  amúgy makacs is. Egy hajnalban ébredvén úgy döntöttem, teszek még egy kísérletet: hátha akad még valahol egy szaloncukor, s ha mégsem, megspórolom, hogy más is lássa a kudarcomat. Nos, durcás ímmel-ámmal motozni kezdtem a fán, s már az első mozdulatra meglepetést ért: volt szaloncukor a fán. Nem is egy, hanem mind, amiről azt tudtuk előző estig, hogy hamisítvány, mind valódi szaloncukor volt. Az történt, hogy édesanyánk még az ünnep előtt eltett jó pár szemet – ismerte jól rendetlen gyerekszokásunkat – , s amikor már minden felpusztítottuk, éjszaka szépen újakat rakott a hamisak helyébe. Valahogy ilyen az Isten ünnephosszabbító szeretete is. Mi hamar feléljük – mit ne mondjak: felpusztítjuk – a jót, az igazat, a szépet; hamar hamisat állítunk a valódi helyébe, hamar ünneplátszatot teremtünk (mentegetve is, rejtegetve is magunkat) – s nem szeretjük, aki leleplezi mindezt, hanem azt kedveljük, aki leplezi, hogy nincs már tárgya az ünneplésnek. Isten azonban úgy foszlatja az ürességet, hogy újat ad helyébe: megújít és ajándékoz. Isten ünnephosszabító – és bennünk is megnyúlik az ünnep ideje, ha megérezzük: tőle való volt az ajándék és az áldás. Isten is kimozdít a komfort-zónából, de nem az ürességgel és annak lelplezésével, hanem újabb és újabb áldással. Karácsony nem célba-érkezés, hanem elindulás, nem a több vagy kevesebb  felhalmozása, hogy legyen mód nagyhamar lecsupaszítani; a karácsony: áldás, s ezt attól kaptuk és kapjuk, aki ünnep múltán is ünnepes méltósággal szeret, mert szeret adni: adni öncsalás helyett tiszta örömet, látszat helyett valóságot, üresség helyett életet.

Bogárdi Szabó István