„Az emberré lett Isten többé nem lehet embertelen." (Szűcs Ferenc)

Gyerekeket táboroztattunk a vajdasági Módoson az elmúlt pár napban. Ahogy teltek a napok, fogyott az erőnk, a legtöbb ötletünket kimerítettük. Mégis, boldogok voltunk, hogy valamennyire sikerült, amit el szerettünk volna érni. Örömet okoztunk nekik. Mi jár a fejemben? Azok a férfiak, akik hozzánk hasonlóan fáradoznak egy ügyért. Nap nap után újrakezdik, bizonyára töltekeznek is közben, megújul az erejük. Csakhogy ők gyerekeket ölnek, kegyetlenül. Talán elégedetlenek, ahogy mi voltunk, ha nem sikerül olyan jól, amit aznapra elterveztek. Végül jóízűen sztorizgatnak a nap végén. Emlékszem, egyszer azt mondtam magamnak, itt az ideje megállni, nemcsak tenni, hanem imádkozni is. Vajon ők megállnak imádkozni?

A kérdés persze költői, mert igen, imádkoznak. De az abszurditás miatt mégis fel kell tenni. A híradásoknak köszönhetően a szemünk láttára, a fülünk hallatára teljesedik be az Írás: vágójuhokként mészárolják a keresztyéneket Irakban. Nem újkeletű a dolog, mégis minden eddiginél öntudatosabbnak, nyíltabbnak, féktelenebbnek érezzük. Felvállaltnak: az, aminek látszik. Nem úgy, mint Koreában, ahol úgy végeztek ki pár hónapja egy stadionban a hozzátartozók szeme láttára keresztyéneket, hogy megrágalmazták őket. Többek között azt mondták, pornóirodalmat találtak náluk, pedig valójában Bibliákat.

Csak találgatom, mi mozgatja a szíriai és iraki területekre lecsapó Levantei Iszlám Állam (ISIS) ötezer radikális szunnita harcosát. Nem tudom annyival elintézni: vallási fanatikusok. Néha azt gondolom, vallási köntösbe bújtatják az erőszakot, az uralomvágyat és ki tudja még mi mindent. Aztán összezavarodom, látva, ahogy áhítattal ülnek a mecsetben. A róluk készült dokumentumfilm számomra legképtelenebb kockáin játszó gyerekeknek látom őket. Tankokkal és gépfegyverekkel játszanak. Előttem a kép egy kislányról, akinek több más gyerekkel együtt levágták a fejét. Egy katonának nem dicsőség megölni egy gyereket. Mégis miféle hit bírta rá őt és a társait? És vajon mitől félnek?

Az említett filmben egyikük egy kisfiúval beszélget. Kedvesen megkérdi tőle, mi akar lenni, öngyilkos merénylő vagy harcos. A kisfiú érzi, választ kell adnia, majd így szól: „harcos". A vajdasági magyar gyerekekkel arról próbáltam beszélgetni, vajon hogyan látják magukat, egymást, és vajon Isten hogyan látja őket. Legtöbbjük már nem beszéli anyanyelvi szinten a magyart - időnként érzésem szerint túlságosan is didaktikusan vezettem rá őket egy-egy lehetséges válaszra. Felismerésekhez akartam őket juttatni, gondolkodásra nevelni őket, de beláttam, hogy be kell érnem a nyelvtanítással, ami felülkerekedett az eredeti szempontokon. Előbb a jelentésekhez szavakat kell kapcsolni, hogy legyen közös valóságunk, amiben együtt gondolkodhatunk. Hazajőve hidegzuhanyként ért, amit a hírekben olvastam Irakról. Egy hét telt el itt is, ott is. A képlet ugyanaz, a következmény más.

Hogy miért, arra szintén a módosi gyermektábor adta meg a választ. E napokban a Lélek gyümölcseiről tanultunk a gyerekekkel. Mi olyan Istenben hiszünk, aki emberré lett - szeretetből. Nem az különböztet meg minket magyar reformátusokat az ISIS harcosaitól, hogy nem vagyunk szélsőségesek vagy gyilkosok. Hanem az, hogy az élő Istenben hiszünk, akinek a Lelke megtermi bennünk a maga gyümölcseit. Nem pusztán különös kegyetlenségnek vagyunk tanúi e napokban, hanem a mindannyiunkat sújtó romlottság láthatóvá válásának is. A gyümölcsök embertelenek. Mérgezett gyümölcs, kiűzetés, halál. De nem az üldözött muszlimokat és keresztyéneket mérgezik igazán. Hanem a gyilkosokat. Nem is sejtik, hogy akiket lemészárolnak, nem az ő uralmukat, hanem Isten országát gyarapítják. Egy olyan uralkodóét, akinek a célja nem a trón, hanem aki azért ül a trónon, hogy szeressen. A teljes szeretet pedig kiűzi a félelmet.

Imádkozzunk keresztyén testvéreinkért és gyilkosaikért is! 

Jakus Ágnes

Az írás a Reformátusok Lapja augusztus 17., vasárnapi számában jelent meg.