Annyira fontos, hogy legyen hely, ami otthon. Otthon az otthonban, sárga függőfotel, legszebb a sárga, írta az a férfi, akit kamaszkorom óta a legjobban szeretek, és ha arra gondolok, otthon, akkor mindig az ő szövegei jutnak eszembe. Nem a szegény kisgyermek panaszai elsősorban, és nem is a Pacsirta, pedig ritkaság, hogy megölelek könyvet, miután elolvastam, és a Pacsirtát úgy szorítottam, mintha az életem múlna azon az ölelésen. Nekem az otthon ez a legszebbasárga, meg Kosztolányi Dezső újságcikkei.

„Zsuzsikám, mikor váltod már az újságírás felszínes, csillogó világát a tudomány kemény, igaz eledelére?" – kérdezte egy másik férfi, akit nagyon szerettem.
Mondtam neki, hogy sosem, Bálint, mert nem való az nekem. Nekem nem való Babits poeta doctuszsága, noha becsülöm a bölcs öreget – ez a csintalan tekintetű újságíró-költő, ő való nekem, ha otthonos szövegvilágot keresek, legyek kamaszlány vagy fiatalasszony. Becsülöm a komoly-komor tudósembereket, de igazán hálás ezekért a könnyű, édes lélegzetvételekért vagyok, amikor Dezső (a név a francia désirer, azaz kívánni igéből jön: Desiré, azaz kívánt, kívánatos) egy-egy percre elemel a földtől szövegeivel.

A Nyelv és lélek című kötetben kigyűjtött esztétikai írásokat magányos estékre tartogatom, mert nehezebbek, némelyikkel még vitázni is lehet, arra pedig kell idő, csend, magány. A Próza ellenben, amit a 2000-es könyvhétre adott ki a Fekete Sas Kiadó az 1937-ben megjelent Révai-kiadás alapján, olyan, amit még vendégségben is elő merek lopva kapni, hogy egy szusszanásnyi szépet magamba szívjak belőle, amíg csilingelnek a tányérokban az evőeszközök, s én színleg kezet mosni tűnök el, érzékelhetetlenül rövid időre.

Egy irodalomszemináriumon a szigorú, szőke tanárnőnk szinte sípoló hangon szidta a következetlen, átgondolatlan, hebrencs és hatásvadász Kosztolányit, hogy írhatott ilyeneket, és hogy gondolhatta mindezt komolyan, fordításai csupa ferdítés, esszéi pontatlanok, túl sok bennük a nagyvonalúság. A leghálásabb ezért vagyok, ezért a nagyvonalú lazaságért, látom magam előtt Dezsőt, ha élne, huncut mosolyával egy öreg BMW-n, szivarral a szájában a vasárnap megrendezett Distinguished Gentleman's Ride-on, ahol a morc motorosok, ha tehetnék, cilinderre cserélnék a bukósisakot. Nyakkendőben, szép öltönyben, elegáns cipőben motorozni, ilyenek nekem Kosztolányi szövegei, magukkal ragad a bohóságuk, ezáltal emberiségük. A szerethetően gyarló szerző által láthatóvá váló szerethető gyarlóság, lassan löködve magam a sárga függőfotelben, vagy csak lopva egy-egy szöveget elolvasva, amikor úgy adódik, színlelt hanyagsággal papírt felejtve a fontos részeknél, hátha a másik kíváncsian belekukucskál, pont ott.

Pont ott, ahol például arról ír, miért nem szabad beszélnie az írónak a készülő szövegéről. Vagy arról, hogy az író szükségképpen mindig hazudik, nem megél és dokumentál, csak játszik, mímel, gyönyörű és veszélyes játék ez, sárga függőfotelbe ültetni embereket, és elemelni őket valahonnan, ha hagyják. Vagy pont ott, ha nehezebb szövegre van idő, ahol a háborúról ír – kell, hogy valami elemeljen, ha rátör az emberre a nehézkedés. Márpedig rátör. Ez az elemelés, ez már majdnem olyan, mint imádkozni tanítani, hálát adni a szerethető esendőségért, és ellépni mindattól, ami annyira ész, föld és nehéz. Rácsodálkozni a repülés lehetőségére, mint a gyermek a hintában. Vagy felnőtt a sárga függőfotelben.

(Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Próza.)

Bagdán Zsuzsanna