Megigazítottam a párnát a hátánál, bekapcsoltam a tévét. Vártunk néhány percet, míg bemelegedett a képcső, először csak a hang érkezett meg a szobába, aztán lassan-lassan a kép is megjött. Együtt szurkoltunk a magyar válogatottnak a nagymamámmal.

Gondolataimban most is fekete-fehérben pereg le a harmincöt éves történet, mintha azon az Orion 60-as tévén nézném, amit alkalmanként partvisnyéllel kellett figyelmeztetni, hogy tisztább képet adjon a világról. Törőcsik cseleitől ugyan szétvillant az ellen, mégsem tudtunk nyerni. Nagyapám odamordult néha - olyan íve van ennek a labdának, mint egy lázgörbének, persze, hogy nem megy be...

Mondják, a magyar foci azóta is csak süllyed, néha azt képzelem, hogy feneketlen kútba dobtak minket, mi pedig nem tudjuk a taktikát, hogyan lehetne a felszínre emelkedni. Nem sírom vissza a régi szép időket, nyeszlett hazugság lenne fényes diadalmenetekről beszélni, mert a saját életemben nem emlékszem ilyenekre. Mégis úgy rémlik, hogy évtizedekkel ezelőtt büszkeség volt a válogatott címeres mezét hordani, annak ellenére is, hogy ez nemcsak dicsőséggel, hanem teherrel is járt. Mint például 1954-ben, amikor az elveszített berni világbajnoki döntő után feldühödött tömegek várták itthon a magyar csapatot a kudarcnak számító vébé-ezüstérem miatt. Budapesten utcai zavargások törtek ki, villamosokat borítottak fel az elkeseredett szurkolók. (Ma egy vébé második helyért minimum díszpolgári cím járna.)

Mindez onnan jutott eszembe, hogy Szalai Ádám, a Hoffenheim csatára közölte: nem kíván játszani a magyar válogatottban. A 27 éves focista a döntéséről Facebook-oldalán tájékoztatott, és - a többi közt - így indokolt: „a jelenlegi szövetségi kapitány vezetése alatt nem kívánok a magyar válogatott rendelkezésére állni. Ha a körülmények a jövőben változnak, és a Magyar Labdarúgó Szövetségnek szüksége lesz az eddigi karrierem során szerzett tapasztalatokra, természetesen a csapat rendelkezésére állok, és segíteni fogom. Ezzel a válogatottbeli spekulációkat és a szereplésemet firtató kérdéseket lezártnak tekintem. Szeretnék a jövőben tiszta fejjel a karrieremre koncentrálni."

Szalai Ádám tehetséges labdarúgó. Sokan elfogadják és megértik döntését. Nekem azonban nehéz elfogadnom. Mert milyen komoly indoka van, hogy nemet mondott a hazája képviseletére a magyar válogatottban? Nincs jóban a szövetségi kapitánnyal? Valljuk be, hogy a nemzeti tizenegy élén álló Pintér Attila nehéz ember. De hát ezrek járnak be úgy dolgozni a munkahelyükre, hogy bár nézeteltéréseik vannak a feletteseikkel, mégis becsülettel elvégzik a rájuk bízott feladatot. Több sebből vérzik a magyar foci, de más ágazatoknál is vannak gondok. Az ápolónő mégis beköti az infúziót, a tanár megtartja az órát, a földműves pirkadatkor kapálni indul. Valamit adnak az országnak, abból amit tudnak. (Gondoskodást, tudást, ételt és még sorolhatnám.)

Szalai Ádám nem küzdött, az egyszerűbb utat választotta: megsértődött és kihátrált. A döntés szíve joga, de nekem, magyar embernek és magyar szurkolónak mégis rosszul esik. Talán eszébe sem jut a csúcsra jutott labdarúgónak, hogy a „drukkerség" sem diadalmenet. Lélekromboló volt ugyanis Romániában magyar drukkernek lenni egy éve (is), amikor a válogatott gyáva játékával csúnyán cserbenhagyta a szurkolóit a 3-0-ra elbukott vébéselejtezőn. És úgy általában sem könnyű magyar szurkolónak lenni, mert - költői túlzással élve - hosszú évek óta azt tapasztaljuk, hogy mire odajutunk a Himnuszban, hogy „bal sors, akit régen tép", már kettő-nullra vezet az ellenfél. Mégis ott lengedeznek rongyosan a zászlóink és megtelnek a lelátók. Pedig megalázóak a vereségek (hogy csak egy utóbbi gyöngyszemet említsünk Hollandia - Magyarország 8-1). Nem azért járunk meccsre, mert az könnyű és szórakoztató, hanem mert magyarok vagyunk, és azt akarjuk, hogy a csapat érezze: mögöttük állunk, nem egyedül kell harcolniuk, összetartozunk.

Szalai Ádám sikeres és jó képességű futballista. Huszonhét évesen valószínűleg nem a mély, filozófiai kérdések foglalkoztatják, hanem a foci felszíne, a népszerűség, a rózsaszín stoplis cipő és a méregdrága sportkocsi, ami több mint ötszáz lóerővel repíti azok között, akiknek akár egy meccsbelépő megvásárlása is lesoványítja a bukszáját.

Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa mondta egy interjúban néhány éve: „Én nagyon gazdagnak érzem magam. Egy dologra nagyon büszke vagyok, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amely a maga korában hosszú időn keresztül a világ legjobb csapata volt. (...) Megtiszteltetés egy labdarúgó számára, hogy Isten adta tehetségéből eredően komoly eredményeket tud elérni, és ezzel meg kell tisztelje a nézőket."

Ádám, te is adhatnál valamit a nemzetnek: a tehetségedet. Ez segíthetné a magyar labdarúgást abban, hogy a hosszú süllyedés után elkezdjünk emelkedni. A feladat nemes, de hosszú évek bukdácsolása mutatja, hogy mennyire nehéz. Lemondással, küzdelemmel, kellemetlenségekkel, kudarcokkal, néha talán megaláztatással is jár. Mindez azonban téged erősítene, a szurkolóknak pedig hitet adna, hiszen te példakép vagy. És ebből a távlatból szemlélve már teljesen mellékessé válhat, hogy ki a kapitány.

Fekete Zsuzsa 

A magyar labdarúgó-válogatott  szeptember 7-én 2-1-re kikapott az északírek ellen Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen az Üllői úti Groupama Arénában, telt ház előtt.

képek: futball-anno, nb1.hu, mti