– Itt született Jane Haining – mutatott egy több száz éves, takaros farmra Pam Mitchell, a skóciai államegyház dunscore-i gyülekezetének presbitere. Naplemente után indultunk sétára a tüneményes délkelet-skóciai falu határában tavaly nyáron. Miközben a repdeső denevéreket próbáltuk elhessegetni, az idős hölgy a falu és a gyülekezet szeretett gyermekéről, Jane Hainingről mesélt.
Ez a gyülekezet szállásolta el főként budapesti teológusokból álló csapatunkat, amint skóciai tanulmányutunkról tartottunk hazafelé. A szeretetteljes fogadtatáson túl a kis közösség megajándékozott minket még valamivel, ami a legtöbb utazónak a legnagyobb élmény: egy igaz és megrendítő történettel. Olyasvalakiről, akihez sokkal több szálon kapcsolódunk, mint gondoltuk volna. Annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt a pesti alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet híd közötti szakaszát róla nevezték el, egészen idáig nem sokat tudtunk Jane Hainingről.

„Jane nagyon bátor ember volt, a hite pedig minden megpróbáltatásnál erősebb. Emberségre és cselekvő szeretetre tanít a példája, arra, hogy szeressük egymást, minden embert. Igazi mártír volt: nem volt tekintettel a saját életére, azzal volt elfoglalva, hogy felnőttekben és gyerekekben egyaránt felébredjen a hit, amely kiszorítja a félelmet." (Pam Mitchell)

Jane Haining egyszerű, skót családban nőtt fel, édesapja hitre nevelte – tudtuk meg Pam Mitchelltől. Miután elvégezte iskoláit, irodai munkát végzett egy fonodában, ám feltehetőleg mindig is érezte, hogy Isten valamilyen fontos küldetést szán neki. Harmincéves volt, amikor meghívást kapott a Skót Egyház gyűlésére – 1927-et írtak ekkor. Itt hallott a közép-európai zsidókat ért hátratételekről: csak hazánkban a felsőoktatásban és az orvosi szakmában is diszkriminálták a zsidó származású magyarokat, az antiszemitizmus nyilvánvaló körvonalat öltött. A Skót Misszió ekkoriban budapesti leányiskolájába keresett munkatársat internátusa élére. Az intézményben együtt tanultak zsidó és keresztyén gyerekek – a diákok kétharmada zsidó vallású volt. Jane Haining a lehetőségről hallva azt mondta barátainak: megtalálta, miért éljen és dolgozzon.

Öt évvel a gyűlés után, 1932-ben érkezett Magyarországra. A Skót Misszió üzemeltette elemi és polgári iskola bentlakói főleg szegény és árva gyerekek voltak, ennek ellenére az intézmény híres volt kimagasló színvonalú oktatói munkájáról, többek között az angol és a német nyelv hatékony tanításáról. A Vörösmarty utcai épület ma a terézvárosi Vörösmarty Mihály Általános Iskolának ad otthont. Közvetlenül a Magyarországi Református Egyházhoz és a Skót Egyházhoz egyaránt tartozó Skót Misszió (más néven Szent Columba Gyülekezet) tőszomszédságában áll, ugyanis az iskola elődjét a Misszió alapította még 1844-ben, három évvel azután, hogy az első skót misszionárius lelkész hazánkba érkezett.

- A budapesti Skót Misszió megalakulásakor a zsidók közötti evangelizációt tekintette fő céljának - idézte fel ott jártunkkor Aaron Stevens, a gyülekezet lelkésze.
- Az első ember, aki itt megkeresztelkedett, egy zsidó férfi volt. Később több családtagja is követte, ők kezdték el a zsidó gyerekek tanítását, vasárnapi iskolájuk pedig egyre komolyabb jelleget öltött.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején az intézményben 300 diák tanult, 1869-től pedig a Hold utcában önálló épületet is kapott az iskola, amelyben 1904-től csak leányokat tanítottak. A 400 férőhelyes Vörösmarty utcai épület 1910-ben nyílt meg.
- Bár a Skót Misszióban égett a vágy, hogy zsidó emberek halljanak az evangéliumról, nem voltak erőszakos térítők. A vészkorszak idején is volt zsidó hittan az iskolában, a zsidó lányok oda jártak. Mindennap volt áhítat, a héten kétszer ószövetségi, kétszer újszövetségi szakasz és egy a Zsoltárok könyvéből, hogy egyforma súllyal essenek latba a zsidók és a keresztyének számára fontos szövegrészek. Az iskolában arról meg voltak győződve, hogy jót tesz, ha zsidó és keresztyén gyerekek együtt nevelkednek - magyarázza a lelkész.

Jane Haining a Skót Misszió iskolájához tartozó internátus vezetésére vállalkozott. A vészkorszakban a gyerekek biztonságban voltak az iskola falain belül, a diákok száma a háború éveiben meg is nőtt.
– Tudták, hogy itt nem másodrangúak a zsidó lányok, azon kívül ez volt az egyik legszínvonalasabb iskola azok közül, ahová zsidó gyerekek is járhattak. Beszélgettem olyan nénikkel, akik itt voltak diákok, ők mesélték, hogy volt olyan zsidó család, ahol nagy áldozatot hoztak annak érdekében, hogy ide tudjon járni a gyermekük. Az iskolának jó híre volt zsidó körökben is.

– Miss Haining mindig missziói feladatra készült. Mély hite lehetett, mindig is Istent akarta szolgálni – mondja a lelkipásztor Jane Haining bibliáját lapozgatva, amelyet a Misszió őriz. Egy másik könyv is előkerül, a dumfriesi akadémián elnyert jutalomkönyve, amelyet kitűnő tanulmányi eredményéért kapott.
– Jane is bentlakásos iskolába járt kislánykorában, tudta, mit jelent ez. Ráadásul ötévesen elveszítette az édesanyját, majd húszévesen az édesapját is. Ő maga minden iskolai évben jól teljesített, aztán egyfajta főiskolai képzésben is részt vett, ahol háztartási ismeretekre tett szert. Ez mind nagyon erős hátteret adott ahhoz, hogy itt el tudja látni a feladatait. A háború éveiben mindenkinek keményen meg kellett küzdenie a létért, így neki is. Ő gondoskodott szénről a fűtéshez, ennivalóról az internátus lakói számára, átlátta, honnan lehet beszerezni és hogyan kell tárolni ezeket. De nem pusztán talpraesett volt, hanem a hitét vallotta meg mindezzel. Küldetést teljesített, küldetés pedig nincs anélkül, hogy valaki küldene...

Az, hogy Jane Haining a háború éveiben az internátusban tartózkodott, saját döntése volt. A második világháború kitörésének híre cornwalli nyaralásán érte. Ekkor azonnal visszaindult Budapestre, hogy a lányok mellett legyen. Jane azzal magyarázta tettét: „Ha a lányoknak a világosságban szükségük volt rám, mennyivel inkább mellettük a helyem a sötétségben."

A Skót Misszió épületében sétálva egy befalazott ajtónyílás elé érkezünk. Itt volt az átjáró az iskolaépületből a misszióba, az internátus lakói a vasárnapi iskolába tartva ezen keresztül közlekedtek. Ahogy akkoriban nevezték, a „Skótot" 1950-ben államosították, utódja, a mai Vörösmarty iskola azonban őrzi az emlékeket. A folyosón régi képek a Skót mindennapjairól, a falakon a valaha ide járó diákok portréi – köztük Ruttkai Éva és Földessy Margit színésznőké is. A Skót „Napsugár ünnepein" a gyerekek színdarabokat adtak elő, a jelmezes kisdiákokról is fennmaradt egy régi felvétel. A tiszteletes megjegyzi: szereti hinni, hogy a misszióban kezdődött Ruttkai Éva színművész pályafutása is.

Óriási, zegzugos épületben járunk, amely Aaron Stevens szerint alkalmas lehetett arra is, hogy a misszió munkatársai és a szolgálati lakások lakói elbújtassák az üldözötteket. Itt lakott a fasori gyülekezet akkori segédlelkésze is, aki kiadatlan naplójában említést tesz arról is, hogy gyülekezete keresztleveleket adott ki zsidók számára a megmentésük reményében.

- El tudom képzelni, hogy a Skót Misszió is így járt el, annyi azonban bizonyos, hogy azok számára, akik meg akartak keresztelkedni, az üldöztetés idején meggyorsították a keresztelői előkészítő folyamatát. A fasori segédlelkész naplójában olvastam, hogy ő két nőnek és egy férfinak nyitotta meg az otthonát. Az akkori házirendben pedig szerepel, hogy bizonyos lépcső csak a lányoknak és az intézményben dolgozóknak van fenntartva. Vagyis egyházi kapcsolataik révén bujdoshattak itt úgy zsidók, hogy arról a gyerekeknek tudomása sem volt, mert egyszerűen nem találkoztak soha az épületben.
A lelkipásztor szerint ez indokolja azt is, hogy a visszaemlékezésekben az egykori diákok közül van, aki csak arról tesz említést, hogy az iskola nem bentlakásos növendékeit altatták bent biztonságuk érdekében, mások viszont tudnak lengyel családokról is, akik a Skót falain belül leltek menedékre.

Az 1944-es év számos magyar állampolgár sorsát megpecsételte, de mindazokét is, akik segíteni próbáltak a nácik és a nyilaskeresztesek üldözte zsidóságnak. Jane Haining maga is a tisztogatások áldozata lett. Április 4-én a Gestapo megjelent az internátusban, átkutatta Miss Haining irodáját, őt pedig letartóztatták. Az akkori diákok közül van, aki úgy emlékszik, egy-két nappal azután, hogy március 19-én a németek megszállták hazánkat, a Skót diákjait hazaküldték. Mások szerint Jane Haininget zsidó gyerekekkel együtt vitték el – a Skót Misszió jelenlegi lelkipásztora úgy véli, ez félreértés lehet, noha okkal feltételezik.
– Ez csupán legenda, nem így történt. Valószínűleg azért hihették így többen, mert hallották, hogy Jane Haininget Auschwitzba vitték, ahogy nem sokkal később a Skót zsidó diákjait is. Csakhogy mindez nem egyszerre történt. Van, aki úgy emlékszik, hogy amikor Miss Haininget elvitték, többé már nem volt biztonságos hely sem az iskola, sem az internátus, ezért küldték el a diákokat mihamarabb. Évtizedek távlatából érthető, hogy a részleteket nehezen lehet rekonstruálni, az emberek a túlélésre figyeltek és nem a dokumentálásra.

– Az a család, amelyik a fasori segédlelkész skót missziós szolgálati lakásában bujdosott, egy nap továbbmenekült – a lelkésznek azzal indokolták döntésüket, hogy úgy tudják, razzia készül a misszió ellen. A lelkipásztor naplójában azt írta, egy nap hazatérve egy lelket sem talált az internátus folyosóin, ám azok tele voltak gyermekholmival, ami rossz érzéssel töltötte el.
A lelkész szavai arra engednek következtetni, hogy a gyerekeket hirtelen elvitték, talán éppen Jane Haininggel együtt. Az igazság talán inkább az lehet, hogy – amint azt az internátus akkori végzős lakója portálunknak elmondta – a gyerekeket már akkor hazaküldték, mielőtt Miss Haininget elhurcolták volna, vagyis közvetlenül a német megszállást követően. A gyermekek holmijait később küldték utánuk, és ha maradtak is diákok az internátusban, amikor Jane Haining még ott volt, feltehetően reformátusok lehettek. Egyes források azt is megemlítik, hogy amikor Miss Haininget elhurcolták, ő azt mondta a gyerekeknek: ne sírjanak, ebédre itthon lesz.

Elfogatása után a Gestapo főhadiszállására, a Szabadság-hegyi Hotel Majesticbe, majd a Hotel Belvederébe, végül a Fő utcai börtönbe vitték. Néhány nappal később a kistarcsai internálótáborba szállították, majd egy marhavagonban Auschwitzba deportálták 1944. május közepe táján. Egykori cellatársa később leírta, mivel vádolták őt, és azt is, hogyan reagált a vádakra. Tizennégy pontból álló bűnlajstromán olyasmik szerepeltek, mint hogy zsidókkal dolgozott, elsírta magát a sárga Dávid-csillagot viselő gyerekek láttán, elbocsátotta „árja" gondnokát, a BBC angol rádióadásait hallgatta, angolokat fogadott, brit hadifoglyokat látogatott és látott el csomagokkal, valamint politizált.
– Hogy miért vitték el Jane-t, annak valójában más volt a kiváltó oka – kommentálta a vádakat Aaron Stevens.
– Az egyik itteni dolgozónak, Kovácsnénak, aki a gondnoki feladatokat látta el, nyilas veje volt. Egyszer Jane Haining meglátta, amint a gondnoknő ennivalót adott neki a konyhából, és szóvá tette, hogy az a lányok eledele, nem másnak való. Elég sokan mondják, hogy minden valószínűség szerint ez a sértett nyilas jelentette fel őt.

Jane Haining érdekében a Skót Misszió titkára a külügyminisztériumnál, Ravasz László püspök és Mester Miklós államtitkár pedig Horthy Miklós kormányzónál jártak közben, de az erőfeszítések eredménytelenek maradtak. A Skót nyugalmazott igazgatója, Prém Margit is próbált minden követ megmozgatni, néhány levélváltáson túl azonban nem sikerült többet elérnie. Jane Haining július 15-ei levelében azt kérte volt kollégájától, barátnőjétől, hogy értesítse helyzetéről a Vöröskeresztet, küldjön a táborba friss gyümölcsöt, zöldséget és kekszet vagy kétszersültet. Mint írta, szíve és gondolatai még Budapesten vannak. A misszióról érdeklődött, majd így zárta levelét: „Nem sok minden van ezen a helyen, amiről beszámolhatnék. Itt, útban a mennyek felé, hegyek vannak, de nem olyan szépek és magasak, mint a mieink."

Két nappal, egyes források szerint majdnem egy hónappal utolsó levele megírása után Jane Haininget gázkamrában végezték ki, bár a tábor orvosai azt állították, természetes halállal halt meg egy gyomorfertőzés következtében. Ilyen fertőzést azonban az éheztetés vált ki, ezért van, ahol éhhalálról írnak. Azok, akik visszatértek Auschwitzből, állítják, hogy a legyengült foglyokat nem hagyták természetes halállal halni, hanem gázkamrában kivégezték őket, ezért ezt az eshetőséget sem lehet teljesen kizárni. Az biztos, hogy Jane Haining karjára – a zsidó származású vagy vallású deportáltakhoz hasonlóan – sorszámot tetováltak, a hivatalos verziót megerősítendő pedig személyes holmijait visszajuttatták a misszióhoz. A külügyminisztérium megírta a halálhírt tudtul adó budapesti német nagykövetségnek, hogy kivizsgálják a halál pontos okát, és ha az rossz bánásmód következménye, akkor felelősségre vonják az elkövetőket.

„Mesélték, hogy Miss Haining szétvágta a bőröndjét, hogy legyen talpa a lányok cipőinek. Egy ilyen tettnek szimbolikus jelentősége van: azt jelenti, hogy itt maradok, nem kell a bőrönd – vagy ha kell is, majd szerzek másikat, nem ez a legfontosabb." (Aaron Stevens)

Ahogy az a levelezéséből kiderül, Jane Haining nem akart mártír lenni. De küldetésében nem torpant meg. Az elfogatása előtti években – utoljára Magyarország 1944. márciusi német megszállásakor – háromszor parancsoltak rá, hogy térjen vissza Skóciába, ő mindannyiszor visszautasította felettesei kérését.
– Az emberek úgy beszélnek a toleranciáról, mintha az valami új divat lenne, pedig nemcsak Jane Haining, hanem az egész iskola olyan szellemiséget élt itt, ami manapság is úttörő lenne – mondta az egykori Skót falai között Aaron Stevens. Hogy miért olyan megragadó Jane Haining története, arról a misszió jelenlegi lelkésze így vélekedik:
– Hite és hivatástudata mélyen gyökerezett. Érezte, hogy itt kell maradnia akkor is, amikor visszahívták. Tisztában volt a veszéllyel, mégis tudta, hogy még ha elhurcolják is, azzal nem ér véget az élete. Hitt a feltámadásban, Jézusban, és amikor ezt a hitet próbára tették, átment a vizsgán. Erre tette fel az életét, vállalta az áldozatot.

Bár Jane Hainingnek kisszámú levelezése és feljegyzése maradt fenn csupán, bibliájába csak ritkán jegyzetelt és vélhetően naplót sem írt, bátorsága, határozottsága és szeretete a legmakacsabb tintánál is erősebb nyomot hagyott. Születésének 100. évfordulóján, 1997-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. Cikkünk folytatásában megszólal egykori tanítványa és távoli rokona, a Jane Haining életét kutató ausztrál újságíró is, hogy elmeséljék, milyennek ismerték őt és milyen hatást tett mindazokra, akikről mindvégig bátran gondoskodott.

Szöveg: Jakus Ágnes 

Kép: Bölcsföldi András, Füle Tamás, Jakus Ágnes, Múlt-kor történelmi magazin

Jane Haining életéről többet megtudhat Nicholas Railton Jane Haining és a Skót Misszió magyarországi zsidóság körében végzett munkája 1932 és 1945 között című művéből, valamint a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavaszi számából.

Kapcsolódó cikkünk: A vigasz mártírja