Húsvét után vagyunk. Jézus hosszú hetek óta halott. Mondhatnám azt is, Jézus hosszú hetek óta feltámadt, de ez, ott és akkor, Tamás számára, nem volna igaz.  Vannak ugyan, akik állítják körülötte: látták, megjelent, beszélt hozzájuk.  De számára csak annyi bizonyos, amennyit a két asszony az üres húsvéti sírnál megállapított: „Nincs itt.” És ez, akkor és ott, sokkal inkább kínzó hiány, mint evangélium. Már a teste sincs ott! Legalább az lenne, hogy eltemethetné, elengedhetné, ahogy kell. De nem, mert nincs itt: se így, se úgy. Se hús-vér élő emberként, mesterként, barátként, társként, ahogy három éven keresztül velük volt, se halottként, akit annak rendje és módja szerint elgyászolhatna. Győzedelmes visszatérésnek kevés ez a „nincs itt”, gyásznak meg túl nehéz.

Nagypéntektől pünkösdig hosszú és gyötrelmes az út. Követni a mestert. Meghalni és új életre támadni Jézusnak három nap volt, a tanítványoknak hét hét kellett hozzá.

Van valami finom intimitás és érzékenység abban, ahogy az evangélium beszámol erről a nehéz lelki útról. Elhinni az örömhírt! Felismerni a feltámadottat! Meglátni a láthatatlant! Az evangélium ezen a ponton végtelenül személyessé válik, már-már áttetszővé, kimondhatatlanná, rögzíthetetlenné. Keresik Őt, de nem találják, ott áll előttük, de kertésznek nézik. Mások meg órákat beszélgetnek vele anélkül, hogy felismernék, mikor meg meghívják vacsorára, Ő vendégeli meg őket. Van, hogy átlép a falon, mint valami kísértet, utána meg szájába veszi a falatot, mintha hús-vér ember volna...

Ki ez? Kiről beszéltek itt nekem? Zagyva, összefüggéstelen látomások ezek csupán! Jézus volna vagy csak valami szellem, álomkép?! Zavaros az egész! Igen, meg vagytok zavarodva a halálától! Azért képzelegtek! Ha tényleg feltámadt, most itt volna velünk! De nincs! Nincs itt! Nincs itt! – mondogatja Tamás magának.

Aztán megjelenik. Neki is megjelenik, az örök kétkedőnek.

Micsoda végtelen gyengédség és figyelmesség! Jézus tulajdonképpen nem tesz, nem mond már semmi újat: nem gyógyít beteget, nem tanít, nem prédikál, hisz már halála előtt elmondott, megtett, elszenvedett mindent, amit küldetésként kapott. Már csak barátaival foglalkozik, éspedig mindegyikükkel úgy, ahogy szüksége van rá.  Ha kell, emlékeztet, magyaráz, ha kell, velük tart az úton, meghallgatja őket, ha kell, egy asztalhoz ül velük és megtöri a kenyeret, lelkükre beszél, megbocsát és útnak indít. Ha pedig erre van szükség, láthatóvá és megfoghatóvá lesz annak, aki csak szemének és kezének hisz.

Jézus csak azoknak jelenik meg, akik gyászolják, akiknek hiányzik.  Hogy elbúcsúzzon, hogy emlékeztessen, hogy lelkükre beszéljen. Még egyszer, egy utolsó utáni alkalommal. Egy utolsó utáni esély ez, az árulónak hogy hűségessé legyen (Péter), a csüggedőnek hogy lelkes legyen (emmausiak), a kétkedőnek hogy hitvallóvá legyen (Tamás).  Mert ilyenek vagyunk mi, emberek: ha nincs ott, nem értjük, nem tudjuk, nem merjük, nem hisszük. Idő kell. Gyengédség és figyelmesség. Nem általában, hanem személyre szólóan!

Tamás – tán nem véletlenül – a sor végére marad. Számára, aki mintha beleragadt volna a földi létezésbe, a materiális valóságba, a legnehezebb feldolgozni a halált és a halál utáni életet. Miért? Mert Jézus nem egyszerűen feltámadt a halálból, mint amikor valaki a kórházban visszajön a kómából, és újra egészséges! Nem! Jézus átmegy a halálon, túl van a halálon. Ő nem egyszerűen újra él, hanem feltámad! Egy másik valóság részese.

Tamás és vele együtt a kép fő problematikája megfogni a megfoghatatlant, látni-láttatni a láthatatlant! Jézus ezt a lehetetlen feladatot vállalja, a festő ezt az ábrázolhatatlant ábrázolja.

Feszített arányú a képsík.  Akár egy ikoné. Semmi térbeliség, perspektíva. A festő nem akar illúziókat építeni, vetítetni elénk. Nem az érzékeinkkel felfogható valóságot rögzíti, hanem valami más, mennyei, hitbeli valóságot, amit szívével lát az ember. A mellékes részletek, körülmények, a háttér, a ruhák, a testek szinte feloldódnak ebben a valóságban. Akár a halál pillanatában, súlyukat vesztik, semmivé foszlanak. Csak a lényeg marad: az indulat, a vágy, a szándék, az érzelem. S azok közül is a hit, a remény, a szeretet. Néhány elmosódó színfolt, s közte kezek és arcok, amik Tamásnak a legfontosabbak: a tapintás és a látás szervei.

A kép a találkozás pillanatát jeleníti meg. Két alak uralja. Tamásé és Jézusé. Az emberé és az Istené.

Két alak, két világ... És közte a két-séget összekötő, összebékítő erő. Amit inkább csak érzünk, mint látunk, mert ábrázolhatatlan: az ébredő hit.

Jézus a háttérből lép elő. A sötétből, ha úgy tetszik, a kétkedés, kétségbeesés, a hitetlenség homályából, a sírboltból. Ha úgy tetszik, a mennyei dicsőségből, a győzelmet szimbolizáló diadalív hajlata alól. Törékeny, légies alak, halálból jövő, hamuszürke arccal és kezekkel. Már-már félelmetes lenne, ha arca és a mozdulata nem sugározna bizalmat, nyugalmat, erőt. Égszínkék köntöse, fénylő köpenye már a dicsőséges menybéli országról beszél.  Ragyogó tiszta fény, ami beragyogja az egész képet, mint valami csobogó kristálypatak csorog végig alakján, hogy Tamás csodálkozó arcát megfüröszthesse benne.  Tündöklése nem elvakító, hanem megvilágosító, életadó fény.

Jézusé álló alak, Tamásé térdelő, összekuporodó. Jézus mégsem magasodik Tamás fölé, inkább gyengéden fölé hajlik.  Nem nyomja el, hanem felemeli, felfelé húzza, az ég felé nyújtva a kép arányait mennyei perspektívát nyitva számára fölfelé. Jobbjával gyengéden átöleli, megáldja, balját készségesen kitárja, felfedi. Akárcsak kivégzésekor, önként adja magát most is az ember kezébe. És teszi ezt azóta is: újra és újra.

Az előtérben Tamás kuporog. Megrendültségében talán épp most rogyik össze, borul le, ereszkedik térdre. A kétkedő, a szkeptikus mindig föntről tekint, néz le szellemi fölényének tudatában. Össze kell omolnia, meg kell törnie, fel kell adnia ezt a magabiztos pozícióját, hogy felfelé nézve meglássa Isten arcát: a mennyei valóságot.  Sorsdöntő összeomlás, sorsfordító feltámadás. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtartja azt." (Lukács evangéliuma 9. rész, 24. vers)

Tamás testét szinte zuhatagként borítja el, mossa meg a vér vöröse. Ugyanaz a vörös, ami Krisztus kezein parázslón izzik. Vállain már a remény zöldellő ruhája, arcát engedelmesen a Mester ölébe hajtja.  Ébredezik már benne a bizalom, de még látni akar: fürkésző szemeit Jézuséra függeszti. Kezei finoman a sebet érintik. Szinte érezni, ahogy pillanatról pillanatra nő benne a hit, azaz a nem láthatókban való belső bizonyosság, bizalom. A kép origója, súlypontja, esszenciája: a két kéz találkozása. Az Istent kereső emberé és az ember által sebzett Istené. Eszünkbe juthat a Sixtus-kápolna Ádámjának és Úristenének keze – azok a teremtés hajnalán elválnak egymástól, a találkozás most történik meg.

Tamásnak csak egy keze „van” a képen.  Ahogy az embernek csak egy esélye: keresni Istent. Nem félni a találkozástól, a sebektől, a fájdalomtól. Szembenézni a halállal: az Isten halálával, a saját halálával.

Jézusnak két keze van: az egyik, mely láthatatlanul mindig a vállunkon nyugszik. Mellyel ölel, vezet, támogat, óv és szeret! És egy másik, melyet egy-egy különleges, csodaként megélt pillanatban odaad, kezünkbe helyez, láthatóvá és tapinthatóvá tesz: hogy higgyünk.

Érezhetjük Isten szeretetét, ahogy vállunkra helyezi kezét, láthatjuk dicsőséges arcát, ha megalázva magunkat felfelé tudunk tekinteni, de találkozni vele, megérinteni őt csak a sebein keresztül tudjuk. Tamás nem fél megérinteni az értünk szenvedő Isten kezét. Csak ez a találkozás, ez a szembesülés az, mely gyógyulást hozhat beteg lelkének.

„…az Ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás könyve 53. rész, 5b vers)

Szabó György