Könyvet borítójáról

Nemrég például betévedtem egy könyvpalotába - abból a fajtából, ahol nagyon sok a könyv és feltűnően kevés az ember, az egyenruhás eladókat leszámítva, akik apatikusan bóklásznak a könyvpiramisok útvesztőjében, mint egy Kafka-regény szereplői -, amikor egy ismerős címen akadt meg a szemem.

Régi könyv volt új köntösben, és a borító volt az, ami miatt végül kézbe vettem: meztelen, virágokkal borított asszony haldoklik egy ledöfött bika vérében, fátyolos tekintete kalandot és izgalmakat ígér a 19. századi kalandregények grandiózus stílusában. Légiók és gladiátorok, barbár pompa és cifra nyomorúság, dekadencia és őrült hősiesség, és talán még néhány oroszlán is.

Úgyhogy belelapoztam, egy bekezdés szíven ütött, megnéztem az árat, levegő után kapkodtam, és gyorsan visszatettem a könyvhalomra. Nem olcsó dolog az újrakiadás.

Másnap szembejött velem egy közeli antikvárium kirakatában. A borító régi volt (és sokkal jámborabb, angyallal vér és meztelenkedés helyett) az ár ugyanannyi - mínusz egy nulla. Elértettem a célzást, és megvettem a könyvet.

Intenzív éjszakák következtek, az őrülten lapozós, jaj, már két óra, csak még egy oldalas fajtából. Reggelente munkába menet, kialvatlanságtól bedagadt szemmel harci szekereket vizionáltam a körúton, és legalább két alkalommal legionáriusoknak néztem a Népszínházon járőröző rendőröket. Az új, csillogó borító nem hazudott: valóban kaland és izgalom várt mögötte.

Nem hazudott, de nem is mondta el a teljes igazságot.

Történelem vagy romantika?

Ha csak a cselekményt nézzük, a Quo Vadis hamisítatlan, 19. századi történelmi kalandregény, amelyet aztán Hollywood előszeretettel forgatott le Technikolorban, Charlton Hestonnal a főszerepben. Lassan indul: időbe telik, míg megismerjük a Néró uralma alatt nyögő Rómát és sokszínű lakosait, köztük Viniciust, az érzéki és kegyetlen római lovagot; mentorát, a kifinomult, jóindulatú és önző Petroniust; és Lygiát, a nemes barbár hercegnőt... és hirtelen felpörög, amikor a titokban kereszténnyé lett lány hittestvérei, a katakombák népe között keres menedéket Vinicius vágyai elől.

A fiatal nemes, őrjöngő szerelemtől gyötörve, nekiáll fölforgatni a várost, hogy megtalálja, miközben Néró, akit bűnei napról-napra mélyebbre hajszolnak az őrületbe, Róma bukását tervezgeti, hogy kiteljesítse költői ambícióit. A történet kíméletlenül zakatol előre, magával ragadva az olvasót egészen a drámai végkifejletig: ezrek térnek meg és lesznek mártírrá a Colosseum véráztatta porondján; Péteren és Pálon beteljesül Isten akarata; a császár elbukik, Vinicius lelke nemes lesz, és a szerelem beteljesül. Az új hit győzedelmesen emelkedik ki az Örök Város parázsló romjai közül. (És igen, voltak oroszlánok is.)

Na igen - mondhatná bárki -, de az eddigiek egy Romana-füzet fülszövegének is beillenének - a melodráma és a jelzők mennyisége alapján biztosan. Való igaz, Sienkiewicz aggályok nélkül válogat a romantikus klisék szerszámosládájából: nemes barbárok, pipa; reménytelen szerelem, pipa; drámai fordulatok, pipa; ártatlan lány és hősszerelmes férfi, pipa, pipa. A fiatalok szerelme, a tulajdonképpeni fő szál, lapos: gyakran oldalakon (igaz, nagyon szépen) sóhajtoznak egymás után, miközben mások megpróbálják kibogozni az életüket. És Sienkiewicznek, bár ebben koránt sincs egyedül az írók között - Nobel-díj ide vagy oda - komoly problémát okoz a történelmi alakok bemutatása: Petronius és Néró, akiket a történelem csak hiányosan ismer, annyira elevenek, hogy szinte leugranak a lapokról, míg a tarsusi Pál túl nagy nyomot hagyott a kereszténység kollektív tudatán ahhoz, hogy hitelesen lehessen ábrázolni: voltaképpen egész idő alatt csak jámboran mosolyog és a leveleiből idézget.

Lehetne még folytatni a bosszantó elemek felsorolását, de végeredményben az olvasón múlik, hogy ezeket a regény rovására írja-e: a klisék és a sok-sok leírással tarkított, veretes próza nem hiba, hanem egy irodalmi korszak stílusa. Ha egyszer elkap a regény sodrása, mindez jelentéktelenné válik a történet mellett.

De miről szól?

Mégis, a dráma és a feszültség csak a regény felszínét adja. Minden jó művészeti alkotás több szinten működik, és a legmagasabb szint a mennyek előszobájában van. Mindenki ismeri ezt az érzést, akit valaha is megérintett egy dal, egy vers, egy igerész: fellebben a függöny, és betekintést nyerünk egy nagyobb, ésszel felfoghatatlan valóságba - aztán a függöny visszahull, és ott maradunk a lassan elszivárgó érzéssel, mint ahogy a napba nézve is sokáig táncolnak még a szemünk előtt a színes foltok. Az irodalmárok ilyenkor "magasztos" vagy "fennkölt" élményről beszélnek, mert racionális korunkban nehezen jön az a szó a szánkra, hogy "isteni".

A Quo Vadis titka, az isteni kvalitás pedig csak a hívő számára nyilvánvaló - mert a regény nem egyszerűen egy szerelem története, vagy egy birodalomé, egy korszaké, de még nem is a kereszténységé - a Quo Vadis a megtérés története.

A motívum az egész történetet áthatja. Vinicius kegyetlen, dekadens pogány szívének meg kell változnia, hogy az övé lehessen Lygia, és - kezdetben akarata ellenére, később önszántából - meg is változik, attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedik az új hit követőivel, Jézus Krisztus tanítványaival. A hit, mint egy "jó fertőzés", átformál minden szívet, amivel kapcsolatba kerül, az egyszerű emberétől a nemesekén át magáig Rómáig, és a szívek változása megváltoztatja a világot. A regény ezt a pillanatot próbálja megragadni, sikerrel: a régi ember, kifinomult, tanult, de még lelkiismeret nélküli, átadja a helyét az újnak, aki újjászületett Krisztusban. Ez persze nem történhet küzdelem nélkül. Róma ellenáll, de ahogy Sienkiewicz finom iróniával rámutat, a világ ura, a kereszténység legádázabb ellenfele hamarosan annak legalázatosabb szolgája és évszázadokig a hit központja lesz.

Mi már persze nem birodalmakban, hanem az egyéni hitben gondolkodunk. Nem tudom, Sienkiewicz hívő volt-e, de abból, ahogyan Vinicius és a többiek megtérésének minden rezdülését megragadja, azt kell hinnem, igen: csak olyasvalaki képes nyomon követni ezt az átalakulást, aki maga is átment rajta, lépésről-lépésre, a legnagyobb fájdalmaktól a legnagyobb örömig. Nem tudom, végül miért döntött úgy, hogy dokumentálni fogja ezt a folyamatot, majd egy történelmi regény grandiózus díszletei mögé rejti, hogy rátaláljon, aki keresi, de mindent összevetve örülök, hogy megtette.

Péter válasza

"Erre két szemöldöke fájdalmas redőbe húzódott homloka fölött, arcát pír lepte el, aztán egyre gyorsabban és egyre nagyobb megindultsággal beszélt tovább." Említettem, hogy a könyvet először kinyitva rögtön szemembe ötlött egy bekezdés. Fényes borító és izgalmas történet ide vagy oda, végülis ez a találomra beleolvasás vezetett ahhoz, hogy végigolvastam a regényt, és így ehhez az íráshoz is. Ez a néhány mondat pedig, amikkel a meggyötört Vinicius fakad ki Péter apostolnak, a következő volt:

- Látjátok! Kínoz a szerelem meg a homály. (...) Azt mondták, hogy ti mind őrültek vagytok; mondjátok hát meg, mit hoztok? (...) Mi a ti igazságotok? Cselekedeteitek és szavaitok olyanok, mint a tiszta víz, de mi van e víz fenekén? (...) Ha ajtótokon belül világosság van, nyissátok ki nekem!"

Költői szavak; akkoriban, megtérésem kezdetén olyan jól összefoglalták a saját gondolataimat, hogy azóta is vissza-visszatérek hozzájuk a kétségek idején. Ám számomra a legszebb mégsem ez, hanem az apostol egyszerű válasza, miután türelmesen végigvárta Vinicius szóáradatát:

"A szeretetet hozzuk."

Pólya Dániel