“Et resurrexit tertia die.”
“És harmadnapon feltámadott.”

AD 2020

Azt mondtad, ez így már nem is ünnep. Hagyjuk az egészet. Az ünnep lényege a közösségben van. Hogy megállunk, fenekestől felforgatjuk az egész lakást, hogy aztán megtisztítva, leporolva, kisikálva, portalanítva mindent visszategyünk a helyére. És aztán rotyogó fazekakba zárjuk a tavasz kincseit, fellobbantsuk a sütő melegét, és az asztalnál könyökölve várjuk a sürgető pittyegést: készen van minden. Jöhetnek. De idén nem jönnek. Tudjuk jól, hiszen ezt harsogják a hírek, ezt öntik ránk a hírfolyamok, ezt kéri az egészségügyi minisztérium, és minden józan emberi lény. Hogy idén zárkózzunk be. Ne menjünk. Ne jöjjenek. És akkor az ünneppel mi lesz, kérdem én. Azt mondod, elmarad, és lapozol egyet a repülős újságodban.

Elmarad? Intercity büfékocsi nélkül, EKG amplitudó nélkül, színdarab katarzis nélkül. Kizárt. Nem maradhat el. Már péntek van. Nagypéntek. És az emlékezésen kívül semmink nem maradt. Este magányosan bámulunk ki a sötét ablakon. Odakint semmi mozgás. A szemközti ház ablakában egy másik pár nézi a csillagokat. A távolság felfelé és vízszintesen ugyanakkora. Szombaton sem mozdulunk ki a lakásból. A porcicák az asztal lábai körül dorombolnak, a fürdőszobai tükör fogkrémpöttyei irritáló módon terjeszkednek  felfelé, a konyhapulton morzsahalmok emelkednek, már csak idő kérdése és megjelennek a hangyák. De mindez egyikőnket sem érdekli. Hiszen elengedtük az ünnepet.

A harmadik napon hajnalban felriadok. Még alig pirkad. A lábamban érzem először a bizsergést, csak aztán a szívem táján. Felülök. Lebben a paplan, vállamról lassan száll csak fel az álom édeskés zsibbadása. És akkor hallom meg odakintről, a zárt ablakon keresztül. Egy madár. Énekel. Semmi több. De ez a hang felvillanyoz. A benne rejlő őszinte életöröm kirángat a kábult közönyből. Hirtelen kinyílik egy zsilip valahol legbelül, és egy pillanat alatt eláraszt az ünnep váratlan izgalma. Hiszen itt van. Nem maradt el. Ugyanúgy megérkezett, mint eddig minden évben. Hűségesen, változatlanul.

Kisurranok a konyhába és begyújtom a sütőt. Lisztet szitálok a fehér ikeás tálba. Langyos tejben terpeszkedik az élesztő, és a felkelő nappal buggyan elő a tojás sárgája. Hamarosan kendő alatt duzzad a tészta, miközben vidáman kocognak a tojások a tűzhelyen. A kosárba sonka is kerül a hűtőből, meg hófehér vaj. Az üveg borért már a kamrába kell mennem. Poros a teteje, és a dugóhúzó is csak nagy nehezen engedi megtalálni magát. A tányérokat óvatosan emelem le a legfelső polcról. Az ünnepieket viszem, amiket még nagymamád használt. A tetejére Ági néni fehér, hímzett terítőjét borítom. Azt tényleg csak a legünnepibb ünnepeken vesszük elő. Én pedig már döntöttem. Ez az lesz.

Mire kitámolyogsz az ágyból, már megsült a kalács. Értetlenül bámulsz rám, majd a megpakolt kosárra. Mondom neked, hogy gyorsan öltözz fel. Mire te akadékoskodni próbálsz, hogy úgysem megyünk sehova, de aztán elszánt tekintetem láttán mégis engedelmeskedsz. Te is érzed már, hogy ünnepelni fogunk, mert szó nélkül fehér inget és a jobbik pulóveredet veszed fel. Az ing nyakát gondosan kihajtod és eligazítod a pulóver felett. Elindulunk. Odakint egy lélekkel sem találkozunk. Egyből az erdei ösvényre kanyarodunk. Baktatunk felfelé a hegyen. Átveszed tőlem a kosarat, és látom, hogy meglepődsz a súlyától. Kisüt a nap, szokatlan langyosságot áraszt magából a tavaszi föld, pasztellzöld ecsetvonások a fák ágain, valahol egy harkály dobol.

Már sejted, hová igyekszünk: oda kanyarodnak a lépteid. A régi kőfejtő óvó tenyérként görbül a hegy oldalába. Megdermedt homokkő zuhatagok gyűrűjében állunk meg. Okkersárga, rézvörös, őzbarna hullámok vibrálnak a szemünk előtt. Hatalmas üregek ásítoznak a falakban, félbehagyott munkálatok sebei. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták. A növényzet szívós makacssággal kezdi visszafoglalni a területet. Itt-ott guggoló törpefenyők, bozótok kapaszkodnak a meredélyeken. A tisztáson senki nincs, üresen állnak a faasztalok. Leteszed a kosarat a padra, és egyetlen mozdulattal széttárod a hófehér terítőt, majd gondosan elegyengeted az asztalon.  Amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Megterítünk. A ropogós, barna héjú kalács büszkén foglal helyet az asztalfőn. Az ünnepi tányérok is megtalálják méltó helyüket a sok finomság körül. Letelepszünk. Vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. A langyos kalács megtört simasága. Ez az én testem. A megkent fehérség, az olvadó vaj. Illatszereket és drága keneteket készítettek. A vörösbor rubintos ragyogása. Ez az én vérem. A faasztal széléhez ütögetett főtt tojás héjának roppanása. A templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Esszük a húsvéti reggelit. Nem szólunk, a csend megtelik jelentésekkel. Békesség néktek.

AD 2023

Mindjárt itt vannak. Most telefonáltak. Gyorsan végigszántasz a felmosóronggyal a nappali parkettáján, majd kilöttyinted a szürke levet a vödörből. Verseny a fürdőszobáért. Én érek be először. Rángatom fel a harisnyát, nem találom a nyuszis fülbevaló párját, és még a körmöm is letörik. Kopogtatsz, hogy te csak a borotvádat szeretnéd kivenni. Haragosan lököm ki az ajtót, egymásba botlunk a küszöbön. Hallom, ahogy kifut a leves, és a tűzhelyen sistereg. Odakapok, megég a hüvelykujjam, felszisszenek, fut a hideg víz a konyhai mosogatóban, belenyomom. Pittyeg a sütő. Beállítom. Még tíz perc. Közben kijössz, és leteríted a szőnyeget a nappaliban. Én felszedem, mert még nem száradt meg a parketta. Dühösen farkasszemet nézünk, majd beviharzol a hálószobába és átöltözöl. Közben csengetnek. Nyílik az ajtó. Izgatott gyerekzsivaj, topogó léptek az előszobában, hangos köszönések, szoros ölelések, cípőhegyek, tavaszi kabátok. Hátrapillantok. A konyhaajtóban állsz, és nézel. Az ünnepi pulóvered van rajtad, de az ing gallérja ügyetlenül beakadva ül a nyakad körül. Tudom, mire gondolsz. Összemosolygunk. Hát tessék. Itt az ünnepünk. A harsány, rohanós, színes-szagos húsvétunk. Amit úgy vártunk. De azért legbelül – valljuk be – talán mégiscsak hiányzik az a csendes, váratlan, egykori csoda.