Nem tagadom, szívesen foglalkozom akár valóságos, akár képzeletbeli otthonok berendezésével. Örömmel tölt el, amikor egy-egy bútordarab cseréjével vagy valamilyen apró tárgy áthelyezésével elérem a kívánt hatást. Ez legtöbbször egyszerűen csak annyit jelent: érzékelhető módon megváltozott a helyiség hangulata, vagy az a benyomás, amely megragad, amikor belépek, azt hirdeti: itt valami frissebb, élettel telibb lett. Nem meglepő, hogy akkor is ott vannak bennem ezek a gondolatok, amikor valaki meghív a házába, lakásába és először nézhetek körül. Kíváncsian fogalmazgatom ilyenkor magamban: amit látok, mit szólaltat meg bennem, hogyan érzékelem a teret magam körül?

Az összképhez nálam mindig hozzátartoznak a fényviszonyok is. Legjobban a természetes fényt szeretem. Nem is értem sokszor, miért kell összehúzni a nehéz függönyöket. Hiszen ezzel elzárjuk a világosság útját! Miért nem engedjük, hogy azok a tárgyak, amelyek nap mint nap körülvesznek bennünket és sokféleképpen szolgálnak, szintén megfürödjenek a nap melegében? Különösen a tavaszi és a nyári hónapokban szeretném minél inkább tudatosítani: lám, a világosság győz a sötétség fölött!

Jóleső elégedettséggel tölt el az is, amikor meglátom a fotel melletti asztali lámpát és elképzelem, ahogyan a fotel párnái közé süpped az olvasó, kezében egy könyvvel. Szeretem a gyertyák kevesebb fényét, de annál több melegséget adó lángját nézni, elmerengve, szomorkás örömmel mellettük üldögélni. De elég lehet egyetlen olyan égő jelenléte is, amely egy fontos helyet világít meg és ezzel oda vonzza a tekintetet.

A fény, a világosság arról ad hírt, hogy a környezetében bizony élet van, biztonság és meleg.

Sokan mégis óvatosságra intenek. Ne felejtkezz el arról - mondják -, hogy a világosság még inkább feltárja azokat a helyeket, ahol nem a makulátlan tisztaság uralkodik, hanem porszemek táncolnak a levegőben. Milyen kellemetlen, ha ezt rajtad kívül valaki más is észreveszi.

Otthonaink ugyanis nem csak önmagunknak, hanem önmagunkról is szólnak. Legalábbis akkor, ha minden rendben van. Ha nem állandó egyedüllétben, önmagukba zárkózva éljük az életünket. Ha vannak olyan emberek, akik időről-időre meglátogatnak és részt vesznek életünkben olyan módon is, hogy megoszthatjuk velük a helyet, ahol élünk.

A világosság, ami jellemzője lehet otthonunknak, éppen ezért nemcsak bennünket ragyoghat körül, nemcsak nekünk kerekedhet jó kedvünk, ha belépünk és ránk árad a fény. Beszélhet másoknak is arról, hogy nem a sötétségé a végső, a döntő szó, hanem a világosságé. Beszélhet arról, hogy a fény utat tör magának és így számunkra is utat mutat. Beszélhet arról, hogy a világosság az eldugott zugokat is másképpen láttatja és feltárja azt, ami ott elrejtve van. Beszélhet arról, hogy mindazzal, ami napvilágra kerül, már lehet mit kezdeni.

A világosság és a fény számomra persze elsősorban Istenről beszél. Arról a lehetőségről és azokról az ajándékokról, amelyeket ő ad számunkra. Így beszél arról, hogy van reménységünk, ami erősebb, mint a csüggedés. Beszél arról, hogy lehetséges úton járnunk, mert van, aki vezet. Beszél arról, hogy van kihez mennünk mindazzal, amit elrejtve hordozunk. Beszél arról, hogy ami napvilágra kerül, azzal Isten előtt is lehet mit kezdeni. És beszél arról, hogy visszamosolyoghatunk Istenre, éppen úgy, ahogy a ránk sugárzó nap melege is jókedvre derít.