„Ha össze akarjuk kötni az eget a földdel,
Ahhoz valamilyen tiszta, mindent eldöntő tettre van szükség.
Sárkánnyá kell válni és forgószelet kavarni,
Szét kell szakítani a sötét fellegeket,
Felmászni az égbe és megmártózni a Napban."

Az idézet és a film, amiben a fenti sorok szerepelnek, a héten jutottak el hozzám. Bár e néhány sor az antik drámák heroikus hőseinek világát idézte meg bennem, éreztem, tudtam, értettem, hogy egy örökké forgó, örökké aktuális dráma ez, amit így vagy úgy sokan eljátszunk az életünk színpadán.

A világ legbagatellebb és leghősiesebb kalandja ez: önmagunk valódi énjének megtalálása. A pszichológusok ezt a lélektani folyamatot a középkorra teszik, s mid-life krízisként beszélnek róla.

Bár az idézet mondatai önmagukért beszélnek, szakmai ártalomból (vagy/ és másból) mégis boncolgatni kezdtem őket.

„Ha össze akarjuk kötni az eget a földdel" - hangzik az első gondolat.
Csak a szomjazó ember, a föld és ég egységét valóságosan soha nem élő és érző ember lelkében születik meg egy ilyen mondat. Megszületik, mert bár fölötte az ég, s talán még az Istenről is sejt valamit, de valamiért eddig csak a Föld valóságában élt, s a tapasztalat, a megérzés, a lelkének kereső nyugtalansága túlmutatnak ezen.

Megszületik, mert többek vagyunk, mint evés és ivás, szeretkezés, pénz, vélt, vagy valós sikerek. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy az Ég nem véletlen ölel át minket védelmezően, s Nap sem véletlen süt. Valóságos létüktől kezdve az élettani szerepükön át szimbolikus üzenetei is jelentőséget nyernek: nem csak a lenthez, de a fenthez is közünk van.

Ezt a megérzést épp a hiány, s az abból táplálkozó keresés kelti életre bennünk.
De hogyan induljunk el homályos megsejtéseink nyomán?
Mi az a tett, hol van az az út, ami felfelé vezet?

„Ahhoz valamilyen tiszta, mindent eldöntő tettre van szükség. Sárkánnyá kell lenni és forgószelet kavarni," - szól a tanács.

Miért pont sárkánnyá? Hány fejűvé? És a legkisebb királyfi? Nem kell félnünk tőle? Vagy ez egy másik történet? Itt a sárkány győz?

Lehunyom a szemem.
A mesefilmek élénk sárkányképei mögött gyermekkorom fantáziabeli sárkányát keresem. Talán olyan volt, mint Jankovics Marcell illusztrációiban. Hatalmas és erős. Zöld színű (a zöld a remény színe). Jártas volt a Földön, de szinte mindig repülni képzeltem. Ég és Föld között.

Tüzet okád, testének része a tűz, a fény. A fegyvere is. Megriaszt vele minden ellenséget. Kettős állampolgár. Mint mi. Csak ő tudja. Mi meg elfelejtettük.
Esélytelenekké, törpékké leszünk, ha lent ragadunk. Repülni kell!
Lerakni mindent, ami ólomsúllyal nehezedik ránk, amit tarisznyáinkba tettek, vagy összegyűjtöttünk az életünk útján, és használni a szárnyainkat!

Ez az a pillanat, amikor minden tudás, ismeret, szokás leomlik rólunk. Amikor kilépünk azokból a képekből, amiket mások hisznek rólunk, mások várnak el, ezek hatására megrajzoltunk magunkról, s meztelen lelkünk nem kíván már többet ruhakacatokat aggatni magára. Még sincs szégyen. Csak egyértelműség.

Hatalmas ez a harc. Mint a forgószél, amit kavar. Nem maradhat meg semmi. Különben örökre megmaradnak felettünk a sötét fellegek. Azoknak viszont el kell tűnni. Mert nem kevesebb a feladat, amiért sárkánnyá lettünk, mint
„Szétszakítani a sötét fellegeket és megmártózni a Napban."

A sötét felleg félelmetes. Azt ordibálja felénk, hogy nincs is Nap.
Mindig a világban, a nehezen elfogadható történésekben, a másik emberben határoztuk meg a sötét felhőt. De a sötét felleg mi magunk vagyunk. Nem a világot, nem a másikat, hanem önmagunkat kell legyőznünk, hogy láthatóvá legyen az Ég, s rajta a Nap.
S akkor már nincs más hátra, mint
„fölmászni az Égbe és megmártózni a Napban."

Újjászületni.
Nem vitatom a Napot mindig látók, a világosság evidenciájában élők harcnélküli tudását és egyértelműségét.
Valakinek az egyértelműség, valakinek a küzdelem.
Mindkettő ugyanaz: kegyelem.