A tárlat ugyanis nem csupán egy életút bemutatására, hanem a múzsaszerep újragondolására is törekszik. „A kor, amelyben élt, kedvezett a múzsáknak, talán éppen azért, mert a nők ekkor kezdték kezükbe venni saját sorsuk alakítását. Az ihlető nő nem volt már pusztán a művész hódolatának tárgya, >>szellemi tulajdona<< – mint a korábbi évszázadok ideáljai. A huszadik századi múzsa sokak által körülrajongott személyiség. Nem passzív, hanem aktív, gyakran nem a hódított, hanem ő a hódító… rendkívüli képesség rejlik benne arra, hogy varázsával másokat sarkalljon alkotásra” - így jellemzi Rockenbauer Zoltán, a kiállítás szaktanácsadója a Csinszka által megtestesített „múzsatípust”, amelynek bécsi megfelelője Alma Mahler volt. 

Ez az összehasonlítás alighanem sokkal inkább megállja a helyét, mint a Szendrey Júliával vont párhuzam. A kiállítás nyitószövege ugyanis a 2005-ben rendezett Szendrey-kiállítás kezdeményezésének folytatásaként értelmezi a tárlatot.
A látszólag evidens hasonlóságok dacára azonban (nagy költő múzsája, felesége, az apa akaratával feszültségben megkötött házasság, a nemzet özvegyének elutasított szerepe) alapvető különbségek rajzolódnak ki az két életút között. S e különbségek éppen a múzsaszerephez fűződő viszonyukban bontakoznak ki. A 21 évesen magára maradt Szendrey Júlia ugyanis 1849 után nem „vitte tovább" a múzsaszerepet, hanem saját írói, költői útkeresésbe fogott, és 1857-től kezdve rendszeresen publikáló, aktív részese volt a magyar irodalmi életnek. Nem az inspiráló, alkotásra buzdító varázsát, hanem önálló alkotóerejét gyakorolta, nem egy művész, hanem egy kutató-történész felesége lett. Ezzel szemben a 24 évesen megözvegyült Csinszka nem írónőként, hanem múzsaként kívánta folytatni életét: Ady halála után először Babits kedvese, majd Márffy Ödön modellje és hitvese lett.

„Jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket" – írta Babits Csinszkára utalva Régi friss reggeleim című versében. Kettejük viszonyára egyetlen levél utal a kiállításban, melyben Berta bejelentette Babitsnak, hogy Márffy felesége lett.

A tárlat alapvetően két életszakaszt mutat be: az első a svájci „leánypenzionátban" fejledező kamaszlány önkeresése. Itt találjuk annak a dobozkának is a mását, amely cukorkákkal, Ady két kötetével és egy fényképével érkezett meg Svájcba egy barátnő küldeményeként, s amelynek hatására a tizenhat éves leányzó megírta első levelét a költőnek. Fényképek, idézetek, apró tárgyak Csinszka birtokából teszik személyessé és átélhetővé a szemlélődést.

A kiállítás második fele a Nyolcak alapításában résztvevő Márffy Ödön modelljeként és feleségeként töltött életszakaszt mutatja be. A személyes tárgyak (Csinszka vállkendője, csészéje, ékszerei, fényképei) mellett itt férje róla készült festményei (többek között aktképei) dominálnak. Ezek között található például Márffy Móricz Zsigmondnak ajándékozott Csinszka-képe is. Mindemellett saját alkotásai is megjelennek: mind az invenciózusságát mutató képei, mind egyes verseinek kéziratai.

Ahogyan a kézvonásait nézem, felidéződik bennem az a kötet, amely először tizennégy évesen került a kezembe, s amely 1931-ben megjelent költeményeinek második, 2000-es kiadása volt: Csinszka versei Vészi József bevezető írásával. Rájövök, hogy ez az esztétikusan megrendezett kiállítás ugyanazzal vonz, mint annak idején maga a kötet: játékosságával, színeivel, azzal a különös esztétikumával és egyedi hangulatával, amely Csinszka lényének, Márffy festményeinek sajátja. Amikor hazamegyek, az örök játékos Csinszka jár eszemben, aki az Életem könyvében felnevelhetetlen gyereknek nevezi magát, és fellapozom a kötetét.
„Nem is tudom, milyen lehetsz, Uram, viselhet-e formát az arcod? (...) Mert nem tudok térdemre hullni előtted alázatos csöndben, sorsom az arcodat keresni" – peregnek a verssorok. „Az igazi arcom csak rám tartozik" – válaszol bennem Csinszka. Az igazi arcát rejtegető, az Isten arcát kereső Csinszka, aki átéli, hogy nem fogja megtalálni az Egy és Igaz arcot, mert Isten sem kevésbé rejtőzködő, hanem százezer alakban megnyilatkozó, és épp e sokféleségében rejlik a varázsa: „Imádom a bohócsapkádat/ megölelem a fűdet-fádat/ fölhajtom az életnek nedvét/ a kedvem szédült, drága kedvét./ Ha bálvány vagy, ha vérző jóság/ én köszönöm a napsütést/ én köszönöm az ég viharját/ közönyösséged súlyos talpát/ a víg halált, a bús halált/ aki szoknyám ráncában vár rám/ és odaterit majd Eléd."

Gyimesi Emese

Képek: PIM

A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka – a modell és múzsa című tárlatát 2015. március 20-ig tekintheti meg. További részletek: itt.