Bár ha figyeljük a híreket, a különböző neves filmfesztiválokon magyar rendezők sok sikert érnek el, még olyan is előfordul, hogy beletapsolnak az előadásba, ami ma már nem annyira szokás. Így történt ez Zomborácz Virág első játékfilmjével, az Utóélettel is, amely tavaly Cannes-ban Tehetség-díjat kapott, igaz, kisebb kísérletei, animációs filmjei már addig is ismertek voltak. A forgatókönyvet – mely egyben a diplomamunkája is volt – ő írta, melyet ezer alkotás közül a legjobbnak díjaztak, a film ezért nagy uniós támogatást is kapott. Az elsőfilmes rendező ezúttal különös témát választott: hogyan lehet szembenézni egy terhes apai örökséggel?

Mindnyájunk kérdése ez, még nem is csupán az egyik szülőre szűkítve a témát. Különösen érdekessé teszi a kérdésfelvetést egy lelkészcsaládban feldolgozandó eset, s még speciálisabbá válik mindez azzal, hogy egy kívülről jövő (értsd: világi) film lesz ennek a motorja. A külső kritika, még ha fájó is, egyfajta tükröt tart elénk. Egyházi szempontból két megközelítést is alkalmazhatunk: az egyik az ironikus, szatirikus, ahol a szereplők csak bizonyos szimbólumokat jelenítenek meg - a közeg lehetne más is, mint éppen egy protestáns lelkész és családja. Másik pedig az, hogy az egyébként tipizáló figurák kiválasztása magában hordoz némi egyház- és társadalomkritikát is. Bár a bűnös dolgokkal üzérkedő esperest (a film végére kommandósok fogják el), a visszájára fordult lelkigondozást, a botrányba fulladt karácsonyi műsort elnagyoltnak érezzük, és nem is közelítenénk a valósághoz.

A szatíra olyan műfaj, amelynek történéseit egyébként nem hisszük el, mosolygunk rajta, nevetgélünk, s megállapítjuk, hogy másokkal ez így megy végbe, aztán a végére rájövünk, hogy mindez velünk is megtörténhet, sőt, már meg is történt. A filmnek a rendező bevallása szerint nincs vallásos háttere, a szituáció inkább csak alkalmas volt a kérdés kiábrázolására. A félig amatőr, félig profi színészekkel rendezett játék üdítően egészíti ki egymást: Mózest Kristóf Márton, az apát Gálffi László játssza.

A cselekmény lassan mozdul előre, úgy érezzük, szándékos a lassítás, hogy a főhős kisebb változásait, rezdüléseit még jobban megfigyelhessük. Hiszen eleinte beteg, éppen elbocsátják kezelésről, s abban a jelenetben, amikor az apja helyett az ápolót öleli meg, már érthetjük, hogy itt az apával való konfliktus lesz a meghatározó. S az apa minduntalanul önmagát is nyugtatni próbáló, és a neveléséből valószínűleg kimaradt dolgokat, érzelem- és értelemnyilvánítást pótolni próbáló nekifeszüléseit látva (autóvezetés, pecázás, feladatok) már várjuk a feloldást, ám ekkor az apa hirtelen meghal. A fiú végre felszabadulhatna az atyai nyomás alól, de nem, még inkább vele marad apja szelleme (szó szerint is), és folyton beleszól eleinte csak jelenlétével, majd "szavaival" is az életébe.

Bár a kitörési, megoldási kísérletek folyton kudarcot vallanak, mégis bontakozik a történet, igaz, kicsit kiszámíthatóan: a galamb formájú lélek csak elröppen egyszer, majd eltávozik apja szelleme is. Sem az ezotéria bizonytalan világa, sem a gyógyulni vágyó drogos lány szerelme nem emeli ki igazán állapotából a fiút, de utóbbinak mégis nagy szerepe lesz a főhős oldódásában, érzelemvilágának kinyílásában. Többen az utolsó jelenetet (evező nélkül sodródás egy tavon) túl bizonytalanként értékelik, pedig nagyon jól érzékelteti a főhős állapotát. Igazi feloldásként végül egy csinos lány evez be az életébe, igaz, ezt már inkább a jóhiszemű nézők veszik be. Mindez a karácsony titokzatos idejében történik, az új kezdetben, amikor nem is tudjuk pontosan, hogy mitől, de „maguktól" megoldódnak a dolgok. Még a szomorkás édesanya és a fogadott testvér szálait is elvarrják.

Azok élvezik leginkább ezt a filmet, akik szeretik a finom iróniára hajló dolgokat, kedvelik a szatírát, szívesen fejtegetik a szembeszökő vagy rejtett szimbólumokat, és legfőképpen mindazt, ami éppen ránk, magyarokra jellemző. Néhány szép beállítás, elkapott tekintet, röviden fogalmazott poén, helyzetre épülő komikum is része a játéknak. Mert az bizonyos, hogy van előéletünk, van jelenünk, és mint megtudhatjuk, még utólétünk is van.

Bölcsföldi András