Őszinteség. E nélkül nincs gyógyulás azokban a családokban, ahol valakit rabul ejtett az alkohol. Kérlelhetetlen őszinteséggel mesélt életéről Lévay Márton is, akinek családja egy református iszákosmentő intézménynek köszönhetően új életet kezdhetett.

Apaűr
- A legkorábbi emlékem, hogy kerüljük egymást az apámmal, tartok tőle, nem jó a közelében lenni. Bár sosem emelt kezet anyánkra vagy ránk, nem volt önmaga, ezért szégyenkezett. Nem az alkoholista apám miatt szenvedtem, hanem az apa teljes hiánya miatt - összegzi Lévay Márton. Az ózdi fiatalemberrel egy budapesti kávézóban beszélgetünk - leginkább arra vagyok kíváncsi, lehetséges-e kiköszörülni a csorbát, amit az alkoholfüggőség okoz. Marci válaszai eleinte nem túl biztatóak.
- Apám rengeteg verset tud fejből, nagyon szerettem, mikor szavalt. Ha józan volt, lehetett vele játszani, tanulni, de ez ritkán fordult elő. A legjellemzőbb emlékképem, hogy hazajön részegen, beesik az ágyba és alszik. Mivel nem igazán volt jelen a család életében, nem voltak olyan lécek, amiket meg kellett volna ugranom, mint más gyerekeknek, sosem kellett például megmutatnom az ellenőrzőmet. A szüleim úgy voltak vele, hogy alkoholista az apám, végül is érthető, akárhogyan teljesítek. Felnőttként sokszor megfogalmazom, hány és hány területen hiányzik belőlem az, hogy akkor nem volt mellettem az apám.

Felelős gyermek?
Előfordult, hogy Marcinak nemcsak édesapját, de édesanyját is nélkülöznie kellett. Akárcsak férje, időnként az asszony is szanatóriumba került, csakhogy nem az alkohol miatt, hanem mert tönkrement idegileg. Migrénes görcsök gyötörték, de férje vagy nem volt otthon, vagy nem tudott magáról, így kisiskolás gyermeke szaladt le az utca végére telefonálni, hogy hívja a mentőt.
- Egy gyermeknek nem éppen ez lenne a dolga, de ennek köszönhetem azt is, hogy nagyon korán önálló lettem - tűnődik Marci.

Gyerekek apa nélkül
Nem az övé volt az egyedüli ilyen eset a városban. Hamar társakra lelt a hasonló korú és helyzetű fiúk személyében: az apátlanul kallódó ózdi gyerekek csapatostul járták az utcákat.
- Gyümölcsöt loptunk, a kutyák megkergettek, mikor belógtunk valahova. Háborúsdit játszottunk: labda helyett kövekkel dobáltuk egymást. Isteni kegyelem volt, hogy senkinek nem vertük ki a szemét.
Marcinak később testvérei is születtek, de mint mondja, kevés közös élmény köti össze őket.
- Arra emlékszem, hogy a kisebbik öcsémmel ülünk a kisszobában, én vigasztalom őt, mert apám épp leitta magát, és miatta bujkálunk, vagy legalábbis elkerüljük. Sajnos a testvéreimet nem ismerem eléggé, az volt az első dolgom, hogy amint lehetett, elmenjek otthonról.

Lázadozva
Tizennégy éves korától kollégiumban lakott barátaival együtt, akik szintén hasonló cipőben jártak.
- Könnyen észre lehet venni, ha alkoholista apja van valakinek, mert a szavai elárulják, hogy nem veszi komolyan az apját. Ez súlyos probléma aztán később. Gyermekként nekem is rengeteg gondom volt a tekintéllyel, amilyen intőt kapni lehetett, azt megkaptam. Nem volt egy apa, aki megmutassa: tiszteld a feljebbvalód. Később, a munkában is éreztem, hogy ez probléma, bár tudtam disztingválni. Az egyetemet sem tudtam befejezni emiatt, próbálok újból nekifutni. Nincs már szükségem a papírra, mert már a szakmámban dolgozom, de nem akarom, hogy ez a kudarc elvegye az erőmet.

"Kicserélték az apám"
Apai nagyszülei próbáltak segíteni fiukon - folytatja Marci. Rehabilitációs programokra küldték édesapját, még egy életveszélyes állapotot kilátásba helyező kapszulát is beültettettek neki.
- Semmi sem használt, amint kitette a lábát az elvonóról, azonnal egy kocsmát keresett - emlékszik vissza.
Édesapja végül a Magyar Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió dömösi otthonába került. Ez az intézmény volt az utolsó mentsvár, és az igazat megvallva nem fűztek hozzá túl sok reményt.

- A legtöbb elvonó legalább egy hónapig tart, Dömösön akkoriban kéthetes volt a szenvedélybetegek gyógyító hete. A szüleim együtt mentek el, hiszen másként nem lett volna értelme. Apukám ott tette le az italt hét évre. Amikor visszajöttek, akkor egy kicserélt embert láttam viszont. Nem tudom kifejezni, mekkora csoda volt az nekem. Ahogy a szüleimnek is, hiszen mindketten megtértek. A tágabb családi környezetünk kivirágzott. Anyukám édesanyja is visszatért a hithez, templomba kezdett járni. A hit megfogant a családban.
Marci kilencéves lehetett ekkor, és mint mondja, látni akarta, mi történik Dömösön.
- El is jutottam egy ottani gyermektáborba, ahová évről évre visszatértem. Így lettem hívő én is. Furcsa belegondolni, de apám alkoholizmusa révén kerültünk kapcsolatba Istennel...

A siker titka
Annak ellenére, hogy a legrövidebb terápiát alkalmazzák, országos viszonylatban mégis a legsikeresebb rehabilitációt folytatják a dömösi otthonban. Marci szerint a siker titka az, hogy a munkatársak szeretik és elfogadják az odaérkezőt, mégsem rejtik véka alá, hogy ő kicsoda.
- A legtöbb alkoholista családban nem beszélnek a problémáról, titkolják, nem is akarnak róla tudni. Előlem és a testvéreim elől is állandóan rejtegették, mit csinál apám, persze mi tudtuk. A dömösi terápia után is megesik, hogy visszaesnek emberek, de sokkal hamarabb meggyógyulnak, és sokkal tovább maradnak tiszták, mint máshol, ugyanis ott nem csak a tünetet - az alkoholizmust - kezelik.

Kényszer és szabadulás
Igei alkalmak, gondolatébresztők, kiscsoportos beszélgetések, ima - nemcsak a testi, hanem a lelki gyógyulás is része az intézmény programjának. Csakhogy ha valaki alkohobetegként, kiábrándultan rászánja magát a terápiára, elképzelhető, hogy megítélésnek veszi, ha még azzal is szembesülnie kell, hogy gyógyítói szerint a hitnek is híján van - vetem fel. Marci árnyalja a képet:
- A fuldoklót csak akkor tudod megmenteni, ha már nem kapálózik tovább. A siker titka az is, hogy ide már csak azok jönnek, akik máskülönben meghaltak volna. Dömösön nem várják el, hogy hívő légy, sokan az első négy-öt napban nem is tudják, mi történik velük a delirium tremens (súlyos alkoholmegvonásos tünetegyüttes - a szerk.) miatt. A legtöbb alkoholista egy idő után rájön, hogy amit csinál, rossz, de nem tud ellene tenni. Az irányítás, a kontroll elvesztése a legrosszabb a függőségben. Nincs választásod, be kell menned a kocsmába, innod kell, és semmit nem tehetsz ellene. Ezért van az, hogy itt már mindegy, mivel jönnek az embernek abból a szempontból, hogy akármivel jönnének, megpróbálnák megfogadni a tanácsot, hátha segít rajtuk. Csak kiderül aztán, hogy tényleg ez segít, semmi más. Valójában nem is a munkatársak gyógyítanak, hanem Isten.

Újra a pohár fenekén
Miután letette a poharat, Marci édesapja kétszer visszaesett - először akkor, amikor baleset érte.
- Egy ideig csak sejtettük, hogy valami nem stimmel. Mikor aztán egyszer úgy jött haza, hogy megint leitta magát, a szüleim visszamentek Dömösre. Apám ezután három évig nem ivott. Miután újra visszaesett, ismét lerakta az italt is és ezúttal a cigarettát is. Ennek már vagy tíz éve.
Marci édesapja komolyan megszenvedte botlását, szervezete nem számított az újabb nagy dózisú alkoholra, májműködése összeomlott. Visszaesése fia életében is nyomot hagyott:
- Felfoghatatlan, megragadhatatlan érzés volt, amikor rájöttem, hogy apám megint ivott, ennyi év után. Ez a legnagyobb teher, amit magammal hordozok azóta is. Mintha még mindig várnám, hogy valami rossz történik majd. Úgy szoktam imádkozni Istenhez, hogy „én már nem hiszek apámban, de Te még hiszel benne, kérlek, gyógyítsd".

A kísértés
Bizonyított, hogy léteznek alkoholizmusra hajlamosító tényezők, ezért nem csak az alkoholisták, de gyermekeik számára is kísértést jelenthet a szesz. Marci már kisgyermekként megfogadta, hogy soha nem fog inni.
- Ezt az elhatározásomat fokozatosan elkezdte leépíteni a közeg, amibe felnőttként bekerültem - ismeri el. Egy egyetemi szakestről mesél, ahol az újoncokat a felsőbb évfolyamosok különös beavató szertartással fogadták: a „keresztapák" sörrel öntötték nyakon „keresztgyerekeiket", akiknek le kell hajtania a maradék italt.
- Egészen idáig tartottam magam, de ott arra gondoltam, ha muszáj lesz meginni azt a fél litert, a közösség kedvéért megiszom. Amikor azonban rám került volna a sor, odajött egy srác - a társaság középpontja - és megmondta a „keresztapámnak", hogy az egész pint sört öntse a nyakamba, mert nem iszom. Csodának éltem meg, hogy valóban csak addig kísérthetnek meg, amíg lehet.

A titok
Ez és még sok más eset arról tanúskodik számára, hogy Isten apaként áll mellette - összegzi tapasztalatait.
- Jó ideig mindenkiben apamodelleket kerestem: a főnökömben, a barátaimban, a nagyapámban. Mindig csalódnom kellett, hogy egyik sem az igazi. Nagyon kell keresnünk, hogy Isten legyen a valódi apánk. Sok imádkozás és kínlódás árán, de szépen lassan felépülhet bennünk ez a bizonyosság. Minden férfiban ott a kérdés, hogy elég erős-e, elég jó-e, megvan-e benne, ami ahhoz kell, hogy ember legyen. Ezt a kérdést előbb-utóbb valahova visszük, gyakran egy nőhöz. Ebbe én is belebuktam már egyszer. Ha az ember megkapja az apjától, hogy milyen férfinak lenni, ha be lesz avatva ebbe a titokba, ebben is jobban megáll. Nem attól lesz férfi, hogy talál maga mellé egy nőt, hanem tudja, hogy férfi, ezt bele tudja vinni a kapcsolatba, és nem a kapcsolattól várja, hogy férfi legyen.

Elengedte a tartozást
Nehezen bocsátott meg édesapjának - árulja el.
- A szüleim olyan modellt mutattak, ami nem tisztelhető, pláne nem követhető, ezért nehéz volt édesapámnak megbocsátani. Az idő viszont sok mindent meggyógyít. Bár néha még felbugyog bennem a harag, elengedtem apámnak a tartozást.

Elfogadó közeg
Nemcsak a nehézségek hagytak nyomot Marciban, hanem a jó tapasztalatok is. Évek óta tagja a dömösi ifjúsági táborokat szervező csapatnak.
- A táborban beszélünk az alkohol-és drogfüggőség ártalmairól, az idő legnagyobb részében pedig próbáljuk megfoghatóan közölni az Igét. A kamaszok maguktól hozzák fel az őt érintő kérdéseket: drog, szexualitás, párkeresés, tanulás, munka. Ha látják rajtunk, hogy hitelesek vagyunk és elfogadjuk őket, akkor megnyílnak és lehet velük bármiről beszélgetni, Isten pedig munkálkodik eközben. Egy fiatalnak hiába tiltunk meg bármit, nem ér semmit. Erre a közösségre viszont nagyon vágynak, visszajárnak Dömösre, és ezt az elfogadást keresik év közben más hívő közösségekben is, sajnos gyakran előfordul, hogy hiába.

Járni tanít
A szinte apa nélkül felnőtt Marci egyfajta apáskodó szerepbe került táborvezetőként. Vajon Istent milyen apának látja ma? - tudakolom.
- Van, amikor odaáll mellém, mint egy atya, és megment, ha nagy bajban vagyok. Legtöbbször viszont abban próbál segíteni, hogy tudjak járni. Kapcsolatot tart velem, eközben pedig megerősödöm.

Jakus Ágnes