A most felnövő tizenéveseket sok esetben Facebook-generációként emlegetjük. Bár lassan már ez a közösségi oldal is túlhaladott lesz számukra. Néha engem is elszörnyesztenek beszámolóikkal: fél életüket „a gép" előtt töltik. S a gép mindent és mindenkit (!) helyettesít. Apát és anyát. Tesót és nagyit. (Ami egy lázadó, magába zárkózó tini esetében valahol érthető is.) De nem csak őket, hanem lassan mindent és mindenkit. A kommunikációt, szórakozást, tanulást, olvasást, beszélgetést, a szabadidős tevékenységeket, a családi programokat, és még ki tudja, mi mindent.

Őket, a digitális bennszülötteket (az a generáció, amely már beleszületett a digitális világba) meg én szörnyesztem el. Telefonommal, amelyet már nem is gyártanak. Cseppet sem okos, mert „csak" telefonálni lehet vele. A médiafogyasztás tudatosságát hangsúlyozó intelmeimmel, miszerint ne hagyjuk átverni magunkat csak azért, mert valamit sokmillióan néznek, mert trendi és rózsaszín.

Az idősebb korosztály, a digitális világ előtt születettek generációja is lelkesen próbál felzárkózni. Hiszen attól tart, ha lemarad, kimarad. Talán joggal. Vagy ahogy Mózes mondja az Úristen@menny.hu című sokmondanivalós filmalkotásban: „Asszimilálódni kell, érted? Asszimilálódni kell!"
 
A közéleti személyiségek helyzetét feszíti és nehezíti, hogy a világ gyakorlatilag megnyilvánulási felületként, szabadon használható és idézhető közleményként kezel, követ bármit, ami megjelenik Facebook-oldalaikon. Azt is, amit egyszerűen csak továbbítanak, vagy amihez csupán tetszésüket nyilvánítják. A celebvilágban persze - ésszel vagy fejvesztve - rá is játszanak minderre.

A politikusok és pártok zöme szintén tudatosan használja, építi magát az internetes közösségi média által, hiszen növekvő réteget tudnak elérni, saját befogadó, továbbító hálózatot létrehozva. Persze azért akadnak, akiknél időnként elgurul a gyógyszer, vagy egyszerűen csak félreteszik a politikusi visszafogottságot egy-egy nehéz nap végén, és otthon, melegítőben és papucsban, langyos sörrel a kézügyben már a magánember szólal meg. Egészen más hangon és stílusban, mint a parlamentben szokás.

A közéleti szereplők, legyenek politikusok, celebek, újságírók vagy akár az egyházak képviselői, annak tudatában használják a közösségi oldalakat, megosztásaik, közléseik, megjegyzéseik vagy éppen tetszésnyilvánításaik során, hogy itt is (!) nagy nyilvánosságú kommunikációs térben tartózkodnak, magyarán: minden Facebookon leírt szavuk olyan, mintha tévé közvetítené, vagy valamely újságban jelenne meg.

Értem persze azokat is, akik még nem médiumot látnak, vagy nem azt akarnak látni ezekben a közösségi oldalakban, hanem valami ügyes kis internetes kütyüt, virtuális szobát, amelynek nyitott ablakain keresztül követni lehet a barátok és ismerősök vagy akár ismeretlenek mindennapos bejegyzéseit, véleményét és élethelyzeteit. Ahol mint egy fényképalbumban elhelyezhetjük kedvenc képeinket, megoszthatjuk a minket érdeklő internetes felületeket, családi eseményeinket, s ahol a nyílt színi vagy zárt társalkodásban megszólalhat az otthonra tartogatott szubjektív énünk és sarkított véleményünk.

Csakhogy a Facebook és a többi ismert közösségi oldal időközben kinőtte magát, állam lett az államban, önálló sajtóorgánum a világhálón: internetes közösségi médium. Nem kimondottan újság, és valamilyen szinten mégis az: az adatátvitel eszköze. Személyes újságunk a virtuális térben, melynek mi magunk vagyunk a cikkírói, szerkesztői és terjesztői. Olvasóink között pedig akad, aki „veszi a lapot" (tetszésnyilvánítás), hozzászól, véleményez, vagy éppen az oldalainkon talált adatokat használja, továbbítja, feldolgozza. Nem mindig örömünkre. Ez utóbbira, a Facebook-oldalakra hivatkozó - negatív töltetű - újságcikkekre napi szinten akad példa. Politikusról, celebről, újságíróról vagy éppen lelkipásztorról...

El kell fogadnunk hát, hogy bármennyire személyes is, vagy annak tűnik, vagy annak szeretnénk, a közösségi oldalak ma már nem azok. Már nem csupán internetes családi album és kapcsolattartó eszköz, hanem nyilvános adatbázis. Nem csoda hát, hogy a bulvármédia előszeretettel gyűjtögeti innen információit soros áldozatairól. Megteheti, hiszen a virtuális tér nyitott, ahogy mondani szokás, olyan mint a parókia fala: üvegből van.

Tetszik vagy sem, arra mérget vehetünk, mindig lesz egy-egy szenzációra éhes sajtóhiéna, aki különféle indítékból szemezget oldalunkon. Akár egy át nem gondolt hozzászólás, egy nem ellenőrzött továbbítás (megosztás), tetszésnyilvánítás (lájkolás) nyomán, miatt. Ma már az erdélyi médiában is szinte naponta találunk ilyen alibi-híreket, amelynek egy-egy közéleti szereplő Facebook-megosztása a forrása. A közéleti szereplők számára egyetlen lehetőség marad: szakítani azzal a romantikus és naiv tévhittel, hogy a Facebook családi fényképalbum, ahol csupán közeli és távoli ismerőseinkkel alkotunk közösséget. Éppen ezért minden megnyilvánulásukat annak tudatában tegyék, mintha tévében szerepelnének, vagy az újságíró magnójára beszélnének. Mert nemcsak a nagy testvér, de a sok kis testvér szeme is mindent lát.

Tudatos médiafogyasztást emlegettem egyfelől, s tudatos közlést, kommunikálást mondok másfelől.

Fábián Tibor
Fotó: ujszo.com, dreamstime.com, profimedia.hu