Már megint. Pillanatok alatt vörössé váló füleim újfent eszembe juttatják, hogy otthon hagytam a sapkámat, ezen a héten harmadszor. Pedig olyan egyszerűnek tűnik: autóból ki, vonatra fel, szinte esélyem sincs arra, hogy a késő őszi hideg belém csípjen ez alatt a néhány méter alatt. Általában percre pontosan kiszámolom, mikor induljak el otthonról ahhoz, hogy a lehető legrövidebbre szabjam a várakozást. De most, amikor éppen túl vagyunk a menetrend szerinti indulás időpontján, ismerős mondat töri meg a peron ködfátyolos csendjét: „A Budapest-Nyugati Pályaudvarra közlekedő személyvonat előreláthatólag öt percet késik.”

Úgy kell nekem! Mennyi ilyen alkalomra van szükség ahhoz, hogy a nagy sietség közben ne feledkezzek meg a sapkáról? Egy percet talán nyerek azzal, amikor eszembe jut, hogy középiskolásként tüsire zselézett hajam már az ajtóból kilépés pillanatában deressé vált minden ilyen reggelen. Fejem ma már másképp deresedik, és a többi embernek való imponálás helyett inkább arra vágyik, hogy kiengedjen a közeledő vasúti kocsi melegében.

A szerelvény befut – ezen a vonalon néhány éve nagyrészt emeletes motorvonatok járnak –, én pedig alig várom, hogy lehuppanjak egy ülésbe, és az utazás röpke fél órája alatt néhány oldalt olvassak az éppen nálam lévő könyvből. De hiába a dupla szintes kocsik, látszólag minden ülés foglalt, így magam is a folyosón álló, kék- és fehérgalléros munkások meg a diákok alkotta tömeg részévé válok. Még a mellettem lévő lépcsőre is leheveredett két energiaitalt kortyolgató srác – tizenöt éve talán ugyanígy tettem volna. Így a feljutás is nehezebb, a korai szlalmozás és könyöklés azonban nem az én műfajom. Bár a késői sem igazán.

Ahogyan a főváros felé száguldunk, abban bízok, hogy az utasok megállónkénti cserélődésével valahol megüresedik egy hely. Még húsz perc van hátra az útból, amikor megpillantok egyet egy kedvesnek tűnő idős néni mellett, aki a folyosóhoz közelebbi ülésen ül. Noha mindig állnak néhány centiméterre, senki nem kérdezi meg tőle – vagy veszi a bátorságot? –, hogy szabad-e az a hely. Pedig a néni még a táskáját is az ölében szorongatja, így a gyakran használt „Ne ülj mellém!” nonverbális jelzésre sem lehet fogni a színes mozaikot mintázó ülés ürességét.

Közelebb lépek. Aztán eszembe jut, hogy túl nagy a táskám és vastag a kabátom, ezért nem akarok kellemetlenkedni azzal, hogy odafurakodok. Egyébként is, két megálló és célnál vagyunk. A néni azonban, látva tétovaságomat, mosolyogva megszólít: „Nyugodtan leülhet fiatalember, szabad ez a hely.” Megköszönöm, igyekszem gyorsan leszedni magamról a menetfelszerelést, és a lehető legkevesebb bosszúságot okozni azzal, hogy bekászálódok az ablak mellé.

A hőmérséklet kellemes, az arcomat napfény melengeti, és még olvasni is tudok egy keveset. Egy pillanat alatt elfelejtem, hogy néhány perce egy darabot is letörhettem volna a fülemből, most azonban minden tökéletesnek tűnik. Hálát adok azért, hogy van helyem. Mintha csak rám várt volna, mintha elkészítették volna nekem.

Lehet, hogy éppen te is helyet keresel. Egy egységnyi szabad területet, ahol megnyugvást találsz a mindennapok zajától. Van egy jó hírem: neked is van helyed, neked is készítettek egyet. Sőt, egyedileg rád szabták. Mindegy, honnan jössz és hová tartasz, milyen kellemetlenségeid adódnak, vagy mekkora súlyt cipelsz a vállaidon. Neked csak annyit kell tenned, hogy elfogadod, amit felkínáltak. Jézus feltámadásával helyet készített követőinek az Atya házában. Tudd, hogy a tiéd is köztük van!