„Szedje össze magát! Akkor még egyszer! Jó nagy levegő! Fújjon, fújjon, fújjon! Még, még, még…!”

A negyedik próbálkozás volt. Légzésfunkció. Szokásos vizsgálat. Csak most más volt az arca a nővérnek. Szigorú volt, értetlen és némi aggódás is látszott rajta.

Nagyon furcsa tavasz volt a COVID-járvány első hullámának végén. Senki nem tudta, mi fog történni, és mennyire kell lemondani a korábbi normális életünkről. Sokan már beszerezték a kutyát az esti sétáltatáshoz és a kenyerét is már minden család maga sütötte. Már feljöttek az első plusz kilók.

A harmadik éjszaka fulladtam be. Sürgősségi vizsgálat a klinikán. Mentők jönnek, betegeket hoznak-visznek. Transzplantált betegek és nagyon súlyos állapotban lévők között várakozom. Úgy érzem, másokhoz képest egész jól vagyok. Motoszkál is a fejemben, hogy nem fújom fel kicsit ezeket a rohamokat? Nem is olyan vészes ez, csak aludni kell egy nagyot, és holnapra elmúlik.

„Akárhogy is, de ez a normál élettani érték alig 70%-a” – summázza a légzésfunkció során folytatott négyszeri heroikus küzdelem eredményét egy kedves munkatárs.

Nem hittem el, mert ez nem lehet, hiszen minden rendben van. Rendben kell lennie.

Az eltelt három hónapban hihetetlen küzdelmek árán sikerült a komplett gyülekezeti életet online térbe vinni, kapcsolatot tartani, lelkigondozni, tanítani, csoportokat vezetni, dicsőíteni, otthon napirendet kialakítani, jelen lenni, helyt állni, jól lenni, imádkozni és várni, hogy mi lesz. S közben volt egy-két valódi segítség, sok felajánlás, néhány elmarasztalás, hogy ne pörögjek már annyit. És sok-sok hallgatás. Nagyon sokan hallgatnak s közben minősítenek. Próbálok nem figyelni rájuk, vagy felmenteni őket, hogy hát ők is csak emberek.

Egyedül ülök a sárga műanyag széken a váróban. Gyerekkoromban is ilyen volt a rendelőben. Pont ilyen. Csak kicsit fakóbbak és itt-ott letöredezett a szélük. Számolgatom, hogy hány kis műanyag redő van egy ujjnyi területen. A padlót kék-fehér kis kockás csempe borítja. A neon fénye is olyan, mint régen.

Az orvos nagyon fáradt. „Valószínű kihordott lábon egy tüdőgyulladást” – mondja. Foltokat mutat a felvételen. „Nincs túl nagy nyomás alatt?” – kérdezi. „Alszik eleget? Nem dohányzik?” Nem vár választ, csak feltesz még pár didaktikus kérdést. Aztán gyógyszereket ír. Szavakat mond: megfigyelés, hazamehet, kímélje magát, pihenjen. Kontroll egy hónap múlva.

Egyébként hálás vagyok neki, hogy fogadott. Elvégezte a munkáját. El sem tudom képzelni, mekkora nyomás alatt lehet!

Újra kint ülök a sárga széken. Nyomást érzek a mellkasomon. Nem hiszem el, hogy újra itt tartok! Pedig annyira figyelek magamra és az egyensúlyra! Hogy kerülhettem ilyen állapotba? Hogy hanyagolhattam el ennyire magamat? Nem vagyok jól. Megint kezdődik. Itt nincs levegő és nincs tér lélegezni! Ki kell innen menni.

Nagyon hosszú az út a folyosókon, emeleteken keresztül. Zárt ajtók mellett megyek el, botorkálok csak a folyosókon. Álmomban járok ilyen helyeken, látok szenvedést, gyötörnek a fuldoklás képei, a lélegeztetőgépre kapcsolt emberek küzdelmei. Senki sem tudja, mi lesz és meddig fog tartani a vészhelyzet, de az biztos, hogy ki kell tartani. Ez a vírus sokéig velünk lesz. Fel kell készülni az elképzelhetetlenre.

Ülök a járdaszegélyen a klinika előtt. Csendes most az utca. Jár a levegő, hűvös délelőtt van. Május. Madarak is csicseregnek. Lassan veszem a levegőt. Figyelem a ki- és a belégzésem. Hosszú idő, mire kezdem megérteni, mit mondott az orvos, és hogy mi történik velem. S akkor hirtelen, a semmiből rám szakad a fájdalom. Bezárva a karanténban egyedül maradtam, miközben voltak mellettem emberek, akik szerettek és segítettek. Mindent cipelve, és a vállamon hordva a fél világ terheit, nagyon közel akartam maradni Istenhez. Tíz körömmel kapaszkodtam belé. De közben eltávolodtam saját magamtól. Nagyon távol kerültem attól, mi zajlik bennem, engem hogyan érint, amikor felfordul a világ. Figyeltem mindenkire, de magamra nem jól. Nem viseltem magamról gondot, nem bántam jól magammal egyáltalán. És mielőtt a szégyen és bűntudat teljesen elárasztana és lebénítana itt, a klinika előtt a járdaszegélyen gubbasztva, elkezdek imádkozni és mondani Istennek, ami van. Ami fáj, ami feszít, ami elbátortalanít, ami csüggeszt, amit szégyellek, amit nem értek, amiben tehetetlen vagyok… s bár imádkoztam eddig is, folyamatosan, de ez most más. Felszakad valami és testet ölt, formát, szavakat kap a kimondhatatlan. Hömpölyög, árad a szó, aztán elcsendesül és megint elindul. Hosszan, hosszan ott maradok. Létezem. Vagyok.

Nincsenek emberek az utcán, pedig fényes nappal van, de körülvesz a minden értelmet felülhaladó békesség, amit nem vártam és nem értek. De már nem vagyok egyedül. Jézus ott ül velem a koszos, kopott járdaszegélyen, s engedi, hogy vele legyek.

Nem süllyedek el a kárhoztatás mélységeibe, hogy „még mindig itt tartok”? Sem nem lő ki a jeges űrbe a vádlás, hogy „Magadhoz sem tudsz kapcsolódni, hogy tudna bárki hozzád?” Csak ott ülök és lélegzem. Fellélegzem. Több a levegő. Lassan, de érzem és megélem, hogy több a tér.

Hazaindulok lassan s elkezdek hálát adni, hogy élek. És az emberekért, akik nagyon szeretnek és mellettem állnak. Elkezdem közel engedni magamhoz, hogy biztosan minden meg fog változni. És hogy akár én is meghalhatok. Vagy valaki, akit nagyon szeretek. Először mondom ki Istennek, hogy dühös vagyok rá, amiért ezt megengedi. De tudomásul veszem, hogy ez van. És hogy az életünk sosem lesz már olyan, mint régen volt. Talán egy nap majd hálát fogok tudni adni érte.

A sorozat első részét itt olvashatja:
Szabadságmorzsák a taposómalomban
Nyolcórás, bár inkább örökös jelenű rugalmas munkaidő, hároméves gyermek, gyülekezeti élet. Mindez megspékelve az egzisztenciális szorongással a számlák és az élelmiszerárak vonatkozásában. Nagyszülők távol. Mit jelent egyáltalán kikapcsolni?